Láncdohányos vagyok, és ez nem érdem. De míg másoknak ki kell menniük tüntetni, vagy különböző manifesztumokat írnak alá, hogy megmutathassák a világnak, mekkora szabaccságharcosok, nekem (nekünk) lassacskán elég csak rágyújtani, a cigaretta végén forradalom lángja parázslik. Vagy legalábbis valami rendszerellenes.
A dohányos ma már pária, ősellenség, nempíszi, individualista felforgató elem, egészségünkre törő önző dög, élvhajhász sírásó.
Rágyújt, ássa a saját sírját, a rögből ránk is jut. Besároz.
Teszi tönkre magát. Teszi tönkre a világot. Tudományosan bebizonyították, hogy a dohányzás rákot okoz, tüdőrákban haltok meg mind. Vagy májrákban. Vagy szájrákban. Vagy impotensek lesztek. Érszűkület miatt levágják a lábatokat. Ha nem vágják le, akkor a nagylábujjaitok köré hurkolják a hullaházi azonosítót. Vagy még miket ábrázolnak a cigisdobozokon, de jó nem származik belőle, az biztos.
Hát ez az. Rágyújtani nem tudományos kérdés. Witti írja, hogy „még ha minden lehetséges tudományos kérdést megválaszoltunk is, életproblémáinkat még egyáltalán nem érintettük”.
Rágyújtani életprobléma.
Rágyújtani maga az emberi szabadság. A képesség a jóra és a rosszra.
Tudjátok ti, milyen súlyos döntést jelent néha nem rágyújtani?
Nem tudjátok.
Nem arról beszélek, amikor nem szabad. Hanem amikor senki nem korlátoz a szabadságodban, csak tenmagad. Megtehetnéd, de nem. És ettől nem érzed magad jobbnak, hasznosabbnak vagy nemesebbnek, csak épp így döntöttél. Na, ez az emberi szabadság. Ülsz, nézel ki a fejedből és nem gyújtasz rá.
Ezt cselekedjétek utánunk.
Aztán később csak előkotorod a cigit, mert a dohányzás nem valami ellenében jó, hanem önmagáért való élvezet. Ilyen értelemben bűn, persze, semmi önmagán túlmutató nincs benne. Ez is az emberi szabadság lényegéhez tartozik.
A dohányos bűnös, ti meg piti bűnözőt csináltok belőlünk.
Még ezt a füstnyi metafizikát is elveszitek tőlünk.
És mit adtok cserébe: Schobert Norbit és teljes kiőrlésű gabonát. Szabadság helyett futópadot.
Manapság már utolsó menedékeinkből, a kocsmákból is kitiltotok. Menj kocsmába, szagolj embert, légy boldog. Piha. Lágy, szőke és másfél mázsa boldogság, az.
Rágyújtani abban a pillanatnyi csöndben, amíg a kivégzőosztag újratölt – nos, igen, azt hiszem, ez az élet értelme.

Szubjektív utánlövés a Biszku-film nagyváradi bemutatója kapcsán.

Van egy román vicc, amit minden erdélyi magyar mintha értene. Ștefan cel Mare (III. István, Moldva fejedelme [1433–1504]) csata után megbont egy csomag kekszet, odakínálja katonáinak: Biscuiţi? [olv.: Biszkuic?] Mire a katonák: Biscuim, Măria Ta [olv.: Biszkuim, Möriá Tá]. Lefordítani nem, magyarázni talán lehet a viccet. A keksz románul biscuiţi, ám úgy végződik, mint egy többes szám második személyű ige. Így aztán a kínálást félreértve a katonák szolgai módon kekszelnek. (A biscuim formáját tekintve többes szám első személyű igére hajaz, csak épp értelme nincs.) Erőszakoljuk meg a poént: - Kekszet? [Kekszeltek?], - Kekszelünk, Felség, hahaha.

A Biszku-film erdélyi vetítései után ez a vicc motoszkált bennem, és nem csak a névziccer miatt. A nagyváradi vetítés előtt fél órával Fruzsiékkal a kolozsvári bemutató utáni megjelent kritikákat próbáltuk megérteni, Szakáts István a Transindexen döngölte a sárga anyafődbe őket, később a Trindexes főredakt and Co. is megszólalt, enyhén fanyalgó kritika jelent meg a Filmtett filmes portálon, a Reflektórium stábjából PAZS érvel a film fontossága mellett. A megjelent sajóbeszámolók inkább a filmet mesélték el (körítéssel együtt, hogyaszongya letiltották stb.).

Mintha Erdélyben felülről/kívülről néznénk ezt a filmet, a témáját, '56-ot, a kommonizmust, ti főztétek, hát egyétek, de Tamás és Fruzsi ezt elbénázta, felhorgadt bennünk a filmesztéta, akárha Eminem karakterszínészi képességeit boncolgatnánk, ilyen.

Mert, ugye, ez nem a mi kommunizmusunk, a mi kommunizmusunk román kommunizmus volt, bezzegkommunizmus, a kisebbségi sorsban súly alatt nőtt a pálma, a nem lehet heroizmusa hevített, az erdélyi magyarok indulásból bűntelenek: azt mondjuk, román elnyomás, és ezzel mindent megmagyaráztunk.

Ezt hívják önbecsapásnak. Majd' kétmillió erdélyi magyar ezt hazudja magának a múltjáról, majd' kétmillió erdélyi magyarnak nincs köze saját múltjához, majd' kétmillió erdélyi magyar 1956-ot határon túli eseménynek tudja, bár büszke rá és érzelmileg megérinti október 23-a, fejében ott a határ. Majd' kétmillió erdélyi magyart sikerrel gyúrt át romániaivá a mi kommunizmusunk.

Nem igazán beszélünk arról, hogy az 1956 Romániában is következményekkel járt, többek között 1959-ben a Bolyai Tudományegyetemet emiatt sikerült megszüntetni. De hát azt is a románok csinálták, Ion Iliescu elvtárs vezényelte le, akit fél évszázaddal később az erdélyi magyarok nem elhanyagolható része megválasztott, legyen a demokratikus állam feje, hadd büdösödjön a szép, új világ. Már megint kekszeltünk ezerrel.

Mi, erdélyi magyarok mind egy szálig hősök vagyunk, még a román forradalmat is magyar csinálta, mi, erdélyi magyarok nem szeretünk azzal foglalkozni, hogy a koma besúgó volt, feldobott az üzemi szekusnál, mi, erdélyi magyarok betapasztjuk a szemünk, fülünk, ha szent teheneinkről kiderül, hogy az állambiztonságnak daloltak, vagy hogy a papjaink rólunk és egymásról jelentettek, mi, erdélyi magyarok nem építettük az aranykorszakot (vagy ha igen, akkor politikai fogolyként), nem vettünk részt tevőlegesen a diktatúra fenntartásában, nekünk a romániai magyar párttitkárhoz, a néptanács magyar elnökéhez, a magyar agitproposhoz, a magyar újságíróhoz, a magyar belügyishez, a magyar funkcionáriushoz semmi, de semmi közünk, és mivel ő a szomszédunk a mai napig, ezért neki sincs köze akkori magához. Az erdélyi magyarság számára saját történelme Trianontól 1989-ig (kisebb megszakítással, de az magyar világ volt) gyakorlatilag vakfolt. Számunkra Trianon óta eddig minden hatalom idegen hatalom volt, mi mást tehettünk, kekszeltünk.

Legendáriummal helyettesítjük a történelmet, mert ha saját történeteinkből kellene összerakni a közelmúltat, alighanem elmaradna a katarzis. A Biszku-film azért nem élt annyira Erdélyben, mert mi nem vagyunk hajlandóak elhinni, hogy a gonosz banális, melegítőben viszi le a szemetet, a mi gonoszunk gonoszgonosz, ráadásul román is, aki ősi szent földünkön bocskorával tapossa szét templomainkat és iskoláinkat, a mi gonoszunk, valljuk be, hasonlít egy B kategóriás vámpírra, a mi gonoszunkban még csak tragikum sem rejlik, a tragikumot mi hordozzuk, magyarnak megmaradni, ez a mi érdemünk, mi, erdélyi magyarok tragikus és büszke magyarok vagyunk, Tündérország lakói, mi nem kötünk különalkut az ördöggel.

Dehogynem.

Ha jön a vezér, kekszelünk.

*A falnak adtam.

Elöljáróban: az alábbiakban szigorúan a magánvéleményemet osztanám meg, tehát megkérném Aranyszájú Veress Lászlót, hogy amennyiben a közeljövőben ismételten nyílt levelet írna Szász Jenő nevében, akkor lehetőleg ne emeljen ki ebből a szövegből félmondatokat mint az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) hivatalos álláspontját. Köszönöm.

Nem áll szándékomban fölöslegesen tovább nyújtani az úgynevezett „jobboldali”, vagy „nemzeti” szájkaratét. Egyfelől azért, mert a már több hónapos „polgári” diskurzus a közbeszédnek nem az a szintje, amit kívánatosnak gondolok – ott tartunk, hogy az önmagát polgári hetilapként definiáló Polgári Élet sajtóterméket sikerült lezülleszteni egy pletykalap szintjére, cikket vesznek át a Bors című bulvárlapból, amely a maga során a román revolvermédiából tájékozódik, Zsidó Ferenc főredaktor pedig pletykákra hivatkozva gyalázkodik és ferdít; csak hát a főszerkesztő úr azt felejti ki a számításból, hogy a bulvárlapok marketingpolitikájába belefér az elveszített rágalmazási perek sorozata.

Márpedig a Polgári Életet be fogjuk perelni, hárommillió eurót kérünk kártérítésként, és az összeget a székelyföldi árvízkárosultak javára ajánljuk fel.

Ha tetszenek érteni.

Másfelől számomra az alapképlet eléggé világos: Szász Jenőt helyzetbe kéne hozni, ám nemigen tudnak jót mondani róla, így hát Tőkés Lászlót és az EMNT-t támadják. Politikai programnak és jövőképnek kissé kevés, de ez már legyen az ő bajuk.

Ebből kifolyólag alternatív párttörténetet sem fogok skiccelni, nem motivál „a Magyar Polgári Párt tündöklése és bukása – visszakézből” c. fejezet megírása. Szívesebben hümmögnék elismerően az erdélyi magyar sajtónak az MPP önkormányzati stratégiáit dicsérő cikkei fölött, kellemes meglepetés lenne, ha RMDSZ-esek ajánlgatnák egymás figyelmébe irigyen az „empépés modellt”, vagy a polgári vezetők nemzetpolitikai, netán térségfejlesztési-, gazdasági-, kulturális stratégiákat és cselekvési terveket osztanának meg a tisztelt választókkal, de az erdélyi magyar sajtó, sajnos, nem erről szól. Nem zárom ki, hogy mocskos UDMR-bérenc mindahány, lakájpublicisták pengetik a lantot, csakhogy a Polgári Életben sem erről olvasok, és ami nagyobb baj, az MPP honlapján sem erről szólnak az írások.

A nevezett felületek arról szólnak, hogy a Szász Jenő vezette MPP alanyi jogon követeli magának a „jobb-közép, polgári-, keresztény-, konzervatív-, nemzeti értékrendet magáénak valló politikai párt” minősítést, amint azt Dr. Szász Csaba kolozsvári MPP-alelnök olvasói levelében oly szépen megfogalmazta.

Dr. Szász Csaba nyílt leveléből számomra az is kiderül, hogy Dr. Szász Csaba jobban el tudná vezetni az Erdélyi Nagyar Nemzeti Közösséget [sic!], mint az eddigi politikusok, sőt, érezhetően talán jobban, mint maga Szász Jenő.

Dr. Szász Csaba beleült a készbe, és miközben alapító tagokat gyaláz, akik annak idején felhúzták a gumicsizmát, aláírást gyűjtöttek a párt bejegyzéséhez, területi szervezeteket építettek fel, választásokon gürcöltek, mindeközben megmondja a tutit.

Ő például (és még van egynéhány önjelölt) igazlátónak képzeli magát, nemzeti szósszal leöntött maszlaggal gyakorol a tükör előtt.

Társai, az MPP hangadói viszont alanyi jogon követelnek helyet az országos és a kárpát-medencei politikában (Székelyföldön 2008-ban még mögöttük állt százezer választó, nagy kérdés, hogy mennyi maradt). Belső levelezőlistáikon kinyilatkoztatott és megfellebbezhetetlen igazságokat mantráznak, érdekes internetes álnevek mögé bújva (valamiért nagyon szeretik az ’Anonim’ nicket) a nagyobb nyilvánosságot is megismertetik a kollektíva konspirációs teóriáival.

Van ellenségképük, tehát léteznek.

Mindez akár bele is férhetne a kommunikációs politizálás eszköztárába, pógári likból pógári szél fú, az ember megvonja a vállát, mert lehet ugyan fejszével rohanni a fotocellás ajtónak, csak kissé röhejesen néz ki.

Az EMNT berkeiben az a meggyőződés járja, hogy nem kell az MPP tagjait bántani, hiszen „nem az MPP-sekkel van baj, hanem Jenővel”. Én ezzel nem értek maradéktalanul egyet. Mivel Aranyszájú Veress, a polgári gyűlölet karmestere megkeresztelt, és belső levlistájukon mint „mocskos billentyűzetűt” ismernek, , ráerősítenék az utálatukra: én bizony neheztelek a két gyergyói országos tanács küldötteire. Két alkalommal döngölte őket a földbe a legrosszabb bolsevik időkre emlékeztető módszerekkel az alapító elnök, kétszer csinált belőlük szavazógépet, megannyi pittbult formázó bólogató plüsskutyát az alapító főmufti Mercedesének hátsó szélvédője alá. Először 2009. március 14-én, miközben Tőkés László és Markó Béla Sólyom László mellett dideregtek a Nyergestetőn, az alapító elnök a küldötti státust nullázta le és cserélte fel „népképviseletre”. Pedig a nép nem kérte. Ekkor még azt mondtam: fontos számára a hatalom, biztos akar valamit. A cotroceni-i kitérő után, a bukaresti bíróságon elveszített pert követő kommunista pártkongresszusi gyakorlat viszont egyértelművé tette: Szász Jenő számára csak a hatalom fontos.

Összecseréli a célt az eszközzel, pontosabban öncéljai miatt eszközzé degradálja párttársait.

Szász Jenő praktikái fölött lehetne moralizálni, de talán nézzük más szempontból. A hatalom fontos dolog, a politikus életeleme – és ha megteheti, akkor miért ne tenné meg? Ha a tisztelt küldöttek hagyják, miért korlátozná magát? Ráadásul ha még tapsolnak is neki, akkor egyben legitimálják is cselekedeteit.

A Magyar Polgári Párt küldöttei jelenleg Szász Jenő zongoracipelői. Elnökük ugyan néha hamisan játszik, december 1-én négykezest vállal Traian Băsescuval, de zongoracipelőkre szüksége van. És tudom, hogy Szász Jenő nagy kígyóbűvölő, ki tudja beszélni a gyermeket az anyja hasából, kidumálja a földből a pityókát, bizony – de az ember előbb-utóbb hazamegy, van ideje gondolkodni, az asszony is kérdez, a szomszéd meg vigyorog kajánul, talán szembe kéne nézni egyszer a helyzettel.

De nem. Az MPP küldötteinek többsége utólag is azt erősíti, hogy Szász Jenő mindkét alkalommal helyesen cselekedett. Még ez is az MPP belügyei közé tartozik, ők választották szabadon ezt az utat – csak ne székelykednének.

A székely nem ilyen.

Ne kössék a kritikátlan szolgalelkűséget a székelységhez. A láncos medve képét a fenyőhöz. Ezért neheztelek. Én is vallom, hogy „székely szarta a magyart”, tehát székelynek lenni jó – de nem pajzs és nem érdem. Nem bújhatunk a székely identitás mögé akkor, amikor valaki – bárki – vitatható (és ez a fontos!) megállapításokat tesz velünk kapcsolatban, és nem merülhet ki abban a válaszunk, hogy mi székelyek vagyunk.

És ha már székelyekről esik szó: Tőkés László és az EMNT mellett az ősgonosz továbbra is az RMDSZ. „Markó és a bandája”. Az „udemeráj”.

Én sem kedvelem azt, amit Bukarestben elművelnek, és félek, hogy meglesz a böjtje, de RMDSZ nélkül, vagy az RMDSZ kizárásával beszélni Székelyföldről olyan, mintha a románok nélkül beszélnénk Erdélyről. Önbecsapás. Szeretjük, nem szeretjük, ez van – azt a világot, amelyben mi vagyunk a Teremtők, őrületnek hívják.

Csupaszítsuk meg a tényállást mindenféle sallangtól: Székelyföldön az RMDSZ tisztségviselői többségben vannak. Székelyek választották meg őket. Fontos elismételni: nem minden RMDSZ-es gazember, mint ahogyan nem minden MPP-s szent. Sőt, nagy a gyanúm, hogy ugyanolyan arányban találunk inkompetens tisztségviselőt mindkét pártban, mint ahogyan arról is meg vagyok győződve, hogy a választott önkormányzatisok többsége valójában jószándékú és közösségéért tenni akaró székely.

Viszont az általam ismert közvéleménykutatási adatok azt mutatják, hogy például Borboly Csaba az égbe sms-ezte népszerűségét, Tamás Sándor is javított bizalmi és ismertségi indexén, míg Szász Jenő az egyik legelutasítottabb politikussá küzdötte le magát. Hja, nem kellett volna 2009. december 1-én Cotroceniben gazsulálni.

Tehát megkockáztatom: az, hogy Szász Jenő a Magyar Polgári Párt elnöke, az egyetlen politikai szereplőnek jó – az RMDSZ-nek. Mivel Szász kézivezérlésre állította be pártját, elég nagy a veszélye annak, hogy 2012-ben magával rántja még a jól teljesítő polgáriakat is. Ne legyen kétségünk afelől, hogy a következő önkormányzati választásokon ismét diabolizálni fogják (nem nehéz), és ismét előkerülnek kétes ügyletei – 2008-ban a megyei elnökségért vívott csatában a gyanús vagyonosodásának feljátszásával csuklóból tönkreverte egy ifjú titán, tehát képzeljük el, mit fog tenni az RMDSZ-es kampánygépezet a már bizonyítottan potenciális vetélytárs ellenében.

És akkor már nem lesz mellette Tőkés László.

Márpedig Szász Jenő önmagában könnyűnek találtatott – ha a pártpecsét nem húzná a zsebét, már rég elszállt volna. És ezt ő is tudja.

Hiszen ezért csinált az MPP-sekből voksdroidot.

Összegzésképpen: a Szász-féle MPP jelen pillanatban olyan emberre hasonlít, aki maga alatt vágja a fát, zuhantában viszont teli torokból szidja Newtont és a gravitációt.

Szóltam.

Elaludt a román Szenátus, az RMDSZ meg gyorsan elfoglalta Székelyföldet. Ha ezt még megfejelik a kisebbségi törvénnyel, akkor magyar világ köszönt ránk, márpedig a demokraták a hatalomér' eladták Romániát az RMDSZ-nek – nos, nagyjából így foglalható össze Gheorghe Funar legújabb szösszenete a Trikolór című újságban.

Múlt szerdán a román Szenátus hallgatólagosan elfogadta az RMDSZ törvénytervezetét, amely oly módon alakítaná át a fejlesztési régiókat, hogy Hargita, Kovászna és Maros megye közös régiót alkotna (a képviselőházon még át kell verni, tehát nem lefutott a meccs; ráadásul a szászok sem komálják, kellett nekünk Johannis-projekt). Erre ugrott Funar, de félelmével nincs egyedül, a konzervatívok is felhördültek, mondván: a jogszabály nem más, mint az RMDSZ autonómiatörekvéseinek látszólag ártalmatlan jogszabálytervezetekkel álcázott megnyilvánulása, amelyekhez a koalíciós partner, a Demokrata-Liberális Párt (PDL) is asszisztál (2005-ben hasonló érveket vágtak a magyarok fejéhez, amikor a felsőházban elkaszálták a kisebbségi törvényt). Ezelőtt, február 2-án Markó Béla főnöke, az Emil Boc nevű torzóban maradt miniszterelnök kijelentette, hogy a kormány számára a fentebb említett, és a demokrata-liberálisok által egyszer már szintén elfektetett kisebbségi törvény fontos, el köll fogadni, mire a szövetségi elnök helyeslően pislogott.

Ebből született az összeesküvés-elmélet, hogyaszongya, 2012-re Románia hivatalosan is elismeri Székelyföldet, vagyis, „A kisebbségek jogállásáról, valamint a fejlesztési régiók újraszervezéséról szóló törvénytervezet az RMDSZ szemszögéből a magyarság számára a rég óhajtott Székelyföldi Régió létrejöttét jelentené, korábban, mint ahogy azt vezetőink látni engedték volna. Így a mikrorégióba való újrarendezés területileg vonja össze a Székelyföldet, a kisebbségek jogállására vonatkozó törvény pedig lehetőséget teremt majd arra, hogy az állami költségvetésből közpénzekhez jussanak az RMDSZ céljainak eléréséhez."

Ebből az erdélyi magyarok egy része már régóta csak annyit hall meg: az RMDSZ céljainak elérése. Egyfelől a Csutak István jegyezte régiós elképzelés (pdf-formátumban itt) nem matat hozzá az 1968-as megyésítéskor kicentizett megyehatárokhoz, „noha a
megyésítés egyik oka pontosan »társadalmi-gazdasági, történelmi, kulturális« kötödések
szétzilálása volt akár földrajzi – környezeti szempontok semmibe vételével is", írja a szakember a dokumentum 38. oldalán a 20-as lábjegyzetben, történelmi régió, az. Hargita megye például a Békási-szorosért napjainkban is állóháborút visel Neamţ megyével.

Másfelől a kisebbségi törvény gyakorlatilag bebetonozza az RMDSZ hatalmát. Bár tizenhét éve téma egy ilyen törvény (sőt, az EU-csatlakozás előtt az EP feltételként szabta elfogadását, oszt' magasról tettek rá, mégis milyen szépen bévettek, ennyit erről), a magyar szervezetek indulásból nem találták a közös nevezőt. A Székely Nemzeti Tanács eleve elutasítja, „a kisebbségi törvénytervezet valójában csak egy hamis alternatíva, amelyet a tényleges autonómiáról való lemondásért cserébe kínál a román hatalom az RMDSZ-nek: a közösségünket megillető jogok helyett monopóliumot a magyarság képviselete, valamint a neki szánt állami erőforrások fölött", mondják.

A Krónika hétvégi mellékletében Rostás Szabolcs ügyesen összefoglalja, miről is szól ez az ominózus törvény, nekem erre most nincs terem (ha szakvesézésre volna igény, a Magyar Kisebbség 2005/1–2. száma erről szól, ajánlom a vitaindítót), a lényeget átveszem: a tervezet értelmében a kulturális autonómia gyakorlását illetően az állam azt a nemzeti kisebbségi szervezetet tekinti reprezentatívnak, amelyik részt vett és mandátumot szerzett a parlamenti választásokon, ha pedig az illető kisebbség szervezetei közül egyik sem szerzett mandátumot, akkor azt, amelyik a legtöbb szavazatot szerezte.

Bakk Miklós politológus már 2005-ben jelezte: „A tervezet tulajdonképpen megerősíti a Romániában kialakult kisebbségpolitikai rendszert: a román politikai elit a kisebbségekkel kapcsolatos politikai feladatok egy részét a parlamentben képviselettel rendelkező szervezetekre bízza. A hallgatólagos egyezség értelmében a román parlament etnikai ügyintézőkké léptette elő ezeket a szervezeteket, azzal a megkötéssel, hogy bizonyos kérdéseket - például az autonómiát - ezen a rendszeren belül nem vethetnek fel. Ebben a kialakult rendszerben a létező és privilegizált kisebbségi elit közjogilag is bebetonozza ezeket a kialakult pozíciókat." (Bakk a területi autonómiára utal.)

Tőkés László most február 5-én ugyanerre hívta fel a figyelmet, szerinte a nemzeti kisebbségek jogállásáról szóló törvénytervezetet módosítani kell, mivel jelenlegi formájában az RMDSZ egyeduralmi helyzetét szilárdítja meg. „Világosabban rögzíteni kell a hatásköröket az autonómia tekintetében, mivel a tervezet jelenlegi formájában a magyar közösség azonosul az RMDSZ-szel, holott a magyar politika alanya nem az RMDSZ, hanem a magyar közösség, minden politikai, civil és egyházi szereplőjével együtt” – jelentette ki a püspök.

Nos, hát ettől félnek a román nackók: Székelyföld területi autonómiája helyett kapnánk egy kicsit bénán összerakott fejlesztési régiót, tényleges kulturális autonómia helyett pedig funkcionálisan analfabéta politikusok előszobáiban pitizhetnénk egy kis alamizsnáért.

Ja, a tervezetet RMDSZ-es szakemberek dolgozták ki.

*A fal adta a másikat.

Amint itt a blogomban is szemléztem, összefejeltem a nagyváradi disznófejű nagyurakkal és -úrhölgyekkel. Ugyan még nem adtam fel a reményt, hogy találok egy értelmes embert az ellentáborban, aki legalább megpróbálja megérteni, miért verem félre a harangot, de egyre inkább elgondolkodtatnak a "hivatalos" kommentek (a trollok, akik köcsögöznek, jövevényeznek, csicskásoznak csak az akulturáltság következményei és fokmérői, nem vitapartnerek).

Illusztrációként bemásolok egy "pengeváltást" a - feltételezésem szerint - alpolgármester asszony holdudvarából érkező észbajnokkal (stílusjegyei, argumentációja és saját narratívája szerint tippelek e fertályra; az én válaszaim dőlttel):

Hozzászóló: , 2010.02.12, 08:36

Cseppben a tenger

Kedves Demerer úr
Ön politikailag elkötelezett egy irányban, ezzel nem is lenne semmi baj de elfogult is kenyéradó gazdája irányában. Elemi sőt egzisztenciális érdeke, hogy őt visszhangozza, hogy a FŐNÖK dühét tolmácsolja. Ebben a "kis" vitainditó esetben, mármint a lórántffys diákok szereplésének megtiltásában, mint cseppben a tenger, benne van a lényeg. Az oldal, melynek ön szekértolója, magát önkényesen nemzetinek kiáltja ki ebből a kategóriából önkényesen kirekeszt mindenki mást, főleg az "udemeristákat" (idézet TL). Kik is ennek a tábornak a hagadói? Természetesen a vezérszónok TL aki eléggé keresztényietlen módon nem felejt és nem bocsájt. Mikor is kezdődött, talán a "neptuni árulással", amikor el kellett szenvednie azt a számára megalázó tényt, hogy nem hívta meg a neptuni találkozóra a tárgyalásokat kezdeményező román fél, viszont meghívtak három hazai magyar politikust (Frunda, Tokai, Borbély) akik mit sem tudtak arról, hogy rajtuk kívül még kiket hívtak meg. Az akkoriban tiszteletbeli elnökséget betöltő főpap ki kívánta átkozni a "neptuni árulókat" (szakmai ártalom) de ehhez MB nem volt partner. A fent említett urak a mai napig fontos beosztású politikusok és ez elég ahhoz, hogy a düh gyűlöletté fajuljon. Más sértődött "udemeristák" is csatlakoztak a csapathoz: Szőcs Géza aki vitatja Markó elnökké választásának tisztaságát az ő rovására, Szász Jenő aki Verestóyval hadakozik, hogy csak a legismertebbeket soroljam. Kis hazánkban, Bihar-országban is ott vannak a vezetői szerepből kiszorult "udeneristák". A sérődötségük, bosszúságuk az ami azt a dühöt tápláljaja amit ön is át vesz, talán akaratlanul is. Sajnos ennek kézelfogható következményei vannak, például nem taníthat a PKE-en "udemerista bérenc" akármilyen jó képességű is mert az megbontaná azt a klienterális rendszert ami túltesz az állítólagos "udemerés" verzión. Arra van példa, hogy az RMDSZ ellenzékéhez tartózókat szakmai alapon fontos vezetői posztokra javasolt a helyi érdekvédemi szervezet de a fordítottjára nincs, még a palotást sem járhatták el egy magyar jótékonysági rendezvényen az egykori püspök hatáskörébe tartozó iskola diákjai. Ezek a sajnálatos közjátékok lerontják az amúgy helyes nemzeti politikát mellyel én is szimpatizálok. Szerintem is szükséges, gyakran indokolt is az RMDSZ bírálata de nem a kicsinyes bosszú fűtötte düh legyen ennek az alapja.
Ami a jövevényeket illeti. Ez a város valóban toleráns a jövevényekkel szemben, amennyiben azok a város javát szolgálják, szándékaik építő jellegűek és be tudnak, be akarnak illeszkedni a befogadó közösségbe. A magukkal hozott értékek színesebbé értékesebbé teszik a közösséget. A lefumigálás, a summás szentenciák pufogtatása viszont irritáló. Egy kultúrembernek tisztába kell lennie a saját státuszával. Az is természetes, ha a helyiek nem tapsikolnak ha a jövevények elveszik a lehetőségeket a gyerekeiktől, gyakran arra kényszerítve azokat, hogy elhagyják szülővárosukat. Minden jövevény azzal, hogy elhagyja szülőhelyét - gyakran anyagi természetű okokból- egy láncreakciót indít be. Szerintem fontos a korondi cserépedények védelme is, mert mit hallom hozzáértő szakemberektől, azt is hamisítják. Tény, hogy nem csak megélhetési politikus hanem megélhetési értelmiségi is létezik. Nehéz de dicséretes a rosszabb körülmények között otthon maradni és az otthoniak javára lenni mint ahogy azt tették és teszik nagyjaink. Ami a DNA-s ügyeket illeti, azt azért látni kell, hogy ez sajnos a politikai ellenfél lejáratásának eszközévé vált. Gyakran a feljelenő is tudja, hogy nem történt bűncsekmény de mire ez kiderül, az elhúzódó eljárás miatt jó sokára, addig politikai hullává válik az ellenfél. A sajtó szenzáció-éhsége felfúja az ügyeket az ártatlanság vélelmét figyelmen kívül hagyva, pedig az általános emberi jogok szerint ez minden embert megillet bűnössége bebizonyításáig. Sajnálatos módon az emiatt megsokasodó ügyek sűrűjében elsikkadhatnak a valós bűncselekmények.

Hozzászóló: , 2010.02.12, 08:54

Cseppben a tenger

Ne tessék haragudni, de egy darabig nem tudtam eldönteni, hogy amit a Neptun-ügyről ír, az vicc, vagy komolyan gondolja.
A vége felé, sajnos, az derült ki számomra, hogy komolyan hiszi is. (Egyébként rosszul tetszik tudni: MB partner volt, bizony, és az egész RMDSZ kongresszus, testületileg elmarasztalták a tárgyalókat.)
Ilyen narratívával nem tudok és nem is akarok vitatkozni.
És tudja mit: az ilyen emberek menjenek, és tanítsanak a Petőfi-Schiller Egyetemen, ott a helyük. Azt érdemlik.

Hozzászóló: , 2010.02.12, 12:19

A véleménynyilvánítás szabadsága szent dolog, de a sértést vissza kell utasítanom.

Elnézést kérek nevének elírásáért, elütési hiba történt.
1. Az említett RMDSZ kongresszus azt ítélte el, hogy felhatalmazás nélkül egyezkedtek, személyi konzekvenciái nem voltak az ügynek.
2. A Petőfi-Schiller egyetem, melyből semmi sem lett, nem lett volna egy elvetendő dolog és nem jelentette volna az önálló Bólyai egyetemről való lemondást.
3. Nem tartom helyesnek a Magyarországra való tömeges áttelepülést. Kovács elvtárs és az MSZP gyalázatos kampánya azért tudott hatásos lenni, mert valós félelmekre épített. Elhamarkodott dolog volt a MVSZ részéről a kettős állampolgárságról szóló népszavazás kiírása az akkori politikai helyzetben. Sajnos a FIDESZ itta meg a levét és a magyar nemzet lett a kárvallottja. Abban lehet reménykedni, hogy a FIDESZ jól szerepel a közelgő választáson és elegendő képviselője lesz ahhoz, hogy megváltoztassa az állampolgárságról szóló törvényt és lehetővé vállik a magyar állampolgárság megszerzése letelepedés nélkül azoknak akik ezt kérik és a magyar nemzethez tartoznak. Ami személy szerint engem illet Reményik Sándor Eredj, ha tudsz! című versében megfogalmazottakkal tudok azonosulni és főleg a záró soraival "Még nem tudom: Jut -e nekem egy nyugalmas sarok, De addig, varjú a száraz jegenyén: Én itthon maradok!"
4. A magyar nemzetnek sok-sok olyan tagja van aki nem tud helyesen írni vagy fogalmazni különböző okokból, de sok kiváló íróról köztudott, hogy kézirata korrektúrára szorul. Hogy ön ezt szóvá teszi annak oka az, hogy kifogyott az érvekből.

Hozzászóló: , 2010.02.12, 13:59

No, akkor

1. Elég baj az.
2. "Bolyai" és nem "Bólyai". Lám (4.), mennyire is fontos a helyesírás. Nem érv, hanem igényesség kérdése. Nagyjaink korrektúra-igényével takarózni olyan, mintha a pedofil papokkal mentegetné a gyermekpornót. Ettől függetlenül: a Petőfi-Schiller Egyetem Nagyszebenben - és ezt Ön is nagyon jól tudja - egyrészt csak retorikai fogás volt, másrészt pedig a Bolyai Tudományegyetemet váltotta volna ki.
3. Nem értette meg a példát: a "jövevény okozta láncreakció" (elveszi a lehetőséget és munkahelyet) erősíti a veszélyérzetet, épp ezért hatásos érv (lásd az EU és a lengyel vízvezetékszerelő esetét). Ezzel operált az MSZP is, Ön is ezt dörgöli az orrom alá. Most már döntse el.
4. Még nagyobb baj. Egyrészt vészcsengő a mai közoktatási állapotunkra vonatkozóan, másfelől pedig - mint fentebb jeleztem - igénytelenség és tiszteletlenség. Tartozunk annyival az anyanyelvünknek, hogy írásban és szóban lehetőleg helyesen használjuk. Nem egy sima kommunikációs formáról van szó, hanem "a nyelvünkben élésről". Ha úgy tetszik: kultúráról.
(Képzelje el, ha egy zenész folyamatosan melléfog, és a hamis játékát azzal mentegeti, hogy vannak még dilettánsok.)

No, erre varrjatok gombot.

A Bihari Napló 2010. január 28-i számában megjelent válaszokra a tisztelt Olvasók idejét kímélendő egy szövegben reagálnék.

Még mielőtt Lakatos Péter kultúrhérosz szintjére szállnék alá, két személyt kell megkövetnem: főtiszteletű Csűry István püspököt és Pomogáts Béla irodalomtörténészt.

Mindkettőjüket jobban tisztelem annál, hogysem hátuk mögé bújva állt volna szándékomban „elégtételt venni” a Tőkés-fóbiában szenvedő bőkezű mecénás és kultúrapártoló Lakatoson. Való igaz, hogy félreérthetően fogalmaztam az új egyházi vezetés kapcsán, lehet úgy olvasni, ahogyan Csűry püspök úr értelmezte, bár nem ez volt az eredeti intencióm – ezért elnézést is kérek; Pomogáts Bélát pedig nem kellett volna idéznem (bár az elhangzottakat nem cáfolta), hiszen Aczél Endre meghívása a nagyváradi Magyar Kultúra Hetére önmagában is szégyenletes. Mindkettőjüktől ismételten bocsánatot kérek.

Lakatos Péter már a 2009-es év végén telekürtölte a román és a magyar médiát azzal, hogy Tőkés László a legirigyebb politikus, mert nem gratulált Cseke Attilának egészségügyi miniszterré való kinevezésekor. Már akkor sem értettem, miből gondolja, hogy Cseke Attila új tisztsége irigylésre méltó lenne. Nos, a BN tudósítása szerint Lakatos a bálon azt is megjegyezte, hogy többnyire orvosok vannak jelen. Remélem, nem sértem meg az orvostársadalmat, de kíváncsi lennék: amennyiben Cseke Attilát nem egészségügyi miniszterré nevezték volna ki, hanem például kulturális tárcavezetővé, akkor ki vett volna részt a mulatozáson? Mert hogy a művészek, tanárok, egyszóval: kultúrateremtők és -hordozók nem tudták volna kifizetni a 140 lejes belépőt, azt nagyon valószínűnek tartom.

Hogy Schneider N. Antalt miért zavarja, ha én Lakatos Pétert lerománképviselőzöm, nem tudom, de nem is érdekel. Mivel mi Hegel eredeti szövegeit olvastuk az egyetemen, Marx nélküli kiadásban, átvezetésképpen hadd válaszoljak neki is egy Hegel-idézettel az általa is említett Jogfilozófiából: „A szabad ember egyébként nem irigy, hanem szívesen elismeri, ami nagy és fenséges, és örül neki, hogy van.”

Ha a nagyváradi kulturális élet, a rendezvények és ünnepségek nagyok és fenségesek lennének, egy szavam sem lehetne.

Pomogáts Béla egészen pontosan összefoglalja a helyzetet: ennek a polémiának semmi köze a kultúrához. És ez a baj. E személyeskedő álvitának (mert az) csak egyik részvonatkozása, hogy Lakatos Péter alapítványi elnök Tőkés László EP-képviselő nevével kel és fekszik. Amiért nevemmel vállaltam a konfrontációt (nyugodjon meg, képviselő úr, én írtam a szöveget), az éppen annak köszönhető, hogy Nagyváradon élő értelmiségiként is elegem lett ebből a felfuvalkodott, üres Patyomkin-kultúrából. És kultúránk mai állapotáért nagymértékben Önök a felelősök, mert rátelepedtek a közpénzekre, és jövőkép nélküli „kultúrpolitikájukkal” szellemi szegénységben tartják városunk polgárait.

Sajnálom azokat a jobb sorsra érdemes írástudókat, akik arra kényszerülnek, hogy végletekig korlátolt politikusokat szolgáljanak ki némi pénzmagért – mert egészen egyszerűen nem tudnak írásművészetükből megélni. Önök nem becsülik meg őket. Pedig megtehetnék, pénzük volna rá.

Elegem van abból, hogy Nagyvárad kapcsán a mai napig csak Ady Endrét emlegetjük unos-untalan – ekképpen pervertálva a Holnap városát a Tegnap városává. Mint a piranhák: minden egyes ünnepségen csippentünk egy keveset a költőóriás húsából – és ettől nem ő lesz kevesebb, mi torzulunk dögevőkké.

Zavar, hogy a művészek egymás közt a provincialitásról keseregnek – nem azért vagyunk peremvidék, mert elnyomna bármi központ, hanem mert nem vagyunk többre képesek. Az egzisztenciális kiszolgáltatottság miatt elgyávultunk és megroppant a gerincünk, a teremtő alkotás és a kritikai értelmiség fogalma már-már értelmezhetetlenné vált. Képzőművészeink nem érdemeltek ki egy tágas és korszerű kiállítótermet – míg Debrecenben Közép-Európa legnagyobb kortárs művészeti múzeumát tudták felépíteni.

A civil szféra érdekérvényesítő képességét Önök lenullázták, kézből etetik a mi adólejeinkből a tenni akarókat. És engedjük, bizony ám, engedjük, hiszen tenni mégiscsak kell valamit.

A Pece-parti Párizsból mára csak egy maradt. A Pece-part: büdösen, szemetesen.

A Szent László templom mellett pedig az eget lőjük, a tűzijáték talmi csillogásával vonjuk el a figyelmet a főtér rondaságáról.

Lehet, hogy Önnek, Lakatos Péter anyanyelvőrnek, valamint alapítványi/pártbéli stb. elvtársainak ez jelenti a kulturális életet.

Közölnöm kell Önökkel, hogy nem az. Nagyvárad nincs rajta a magyar kulturális térképen. A nagyváradi kulturális élet halott, Önök pedig a tetemet cicomázzák. Még táncolnak is hozzá.

Nagyvárad, 2010. január 28.

Demeter Szilárd

Tőkés László sajtófőnöke,

továbbá egyetemi tanár, író, szerkesztő,

a Metrion Egyesület elnöke

Kapcsolódó cikkek:

• Disputa egy bejelentés miatt
• Válasz Lakatos Péternek
• Hm, hm, hm. Hümmögések egy válasz kapcsán
• Felelőtlen hivatkozás
• Válasz Tőkés Lászlónak

Megjelent itt.

* Reakció helyett mandiner.

Az alábbi kronológiát az RMDSZ honlapjáról szemelgettem szelektíven, és hogy szó ne érje a ház elejét: ez a hivatalos történelem. Annak viszont ronda.

Ez tehát az első hat év szemelvényes története (a teljes kronológiát az évszámokra kattintva olvashatjátok). Egy részénél a dátumot nyugodtan ki lehetne cserélni, mondjuk, 2009-re. Ellenben a tavalyi tapasztalatok alapján állíthatjuk: vegyük ki a több tízezres, százezres tüntető tömegeket, a félmiliónyi aláírást – a választókat.

Nem a fölös moralizálás, vagy az erőltetett összehasonlítás szándéka vezetett, amikor összeollóztam az alábbiakat. Csak emlékeztettem magamat: az eltelt két évtized az én húsz évem is volt. Húsz év az életemből.

1989.

December 25.
Bukarestben megalakul az RMDSZ Ideiglenes Intéző Bizottsága. Kiáltványt tesz közzé. A fővárosi törvényszékhez benyújtott folyamodvány feltünteti az RMDSZ Végrehajtó Bizottságát: Domokos Géza, elnök, Tőkés László, tiszteletbeli elnök, Verestóy Attila, titkár. Az Ideiglenes Intéző Bizottság tagjai között vannak: Cs. Gyímesi Éva, Kántor Lajos, Balogh Edgár, Sylvester Lajos, Király Károly, Demény Lajos, Horváth Andor, Lányi Szabolcs, Sütő András, Kányádi Sándor, Toró Tibor.

1990.

Január 5. A Nemzeti Megmentési Front nyilatkozatot ad ki, melyben elítéli az előző diktatórikus rendszer nemzeti kisebbségekkel szembeni politikáját. Kinyilvánítja, hogy valóra váltja és garantálja az egyéni és kollektív kisebbségi jogokat.

Január 7. Az 1959-ben megszüntetett Bolyai Tudományegyetem és a jelenlegi Babeș-Bolyai Tudományegyetem tanárai közös nyilatkozatukban elengedhetetlennek tartják az önálló magyar egyetem visszaállítását.

Január 22. Kolozsváron találkoznak a romániai történelmi egyházak képviselői és szándéknyilatkozatot fogadnak el. Bejelentik az 1948-as kultusztörvény hatályon kívül helyezésére, az egyházi önkormányzat teljes szabadságára, a felekezeti iskolahálózat visszaállítására, a könyvtárak, levéltárak, ingatlanok, anyakönyvek, egyházi karitatív intézmények visszaadására vonatkozó igényüket.

Január 25. Ion Iliescu televíziós beszédében egyes erdélyi megyékben észlelhető „szeparatista tendenciákra” hívja fel a figyelmet.

Február 10. Marosvásárhelyen százezres könyves-gyertyás néma tüntetés a kisebbségi jogokért, miután február 7-én megalakul a Vatra Româneascã magyarellenes politikai szervezet és február 9-én román fiatalok tüntetnek Marosvásárhelyen a magyar nyelvű oktatás ellen.
Ugyanezen a napon mintegy 40.000 személy tüntet Sepsiszentgyörgyön a magyar nyelvű oktatásért. A háromszéki magyarság állásfoglalása rögzíti: anyanyelvi oktatási igényük az óvodától az egyetemig terjed.
Az RMDSZ felhívására Brassóban is tüntetnek a magyar iskolákért.

Február 18. Bukaresti tüntetők törnek be a kormányépületbe. Akciójukat bányászjárás követi.

Március 4. A Vatra Româneascã gyulafehérvári nagygyűlésén éles kirohanások hangzanak el Tőkés László, Király Károly, Kincses Előd és más magyar vezetők ellen.

Március 19. Román nacionalista tömeg Marosvásárhelyen tüntet a magyarok ellen. A környékről 13 busszal hoznak további tüntetőket. Megtámadják a magyar nemzetiségűeket és leszaggatnak minden magyar feliratot. Az RMDSZ székházát fejszékkel, husángokkal ostromolják meg. Az épületben bennrekedt 75 személyt a rendőrség nem védi meg. Később a katonaság szabad elvonulást ígér a magyaroknak, viszont tétlenül szemléli, hogy a román tömeg láncokkal, botokkal támad a székházból távozókra. Sok a sebesült, Sütő András írót fél szemére megvakítják.

Március 20. Román tömegek rátámadnak a magyarokra, sok a sebesült. Este Iliescu elnök nyugalomra inti a románokat és a magyarokat. A válság kezelésére Bukarestben összeül az RMDSZ Ideiglenes Intéző Bizottsága. A megbeszélésen résztvesznek a Nemzeti Librális Párt képviselői is.
Az RMDSZ nyilatkozatban tiltakozik a történtek miatt és kéri az események kivizsgálását.
Az RMDSZ vezetősége magyarországi és romániai értelmiségi találkozón vesz részt Budapesten, hogy párbeszédet kezdjenek a két nép és a két kultúra kapcsolatainak kritikus kérdéseiről. Nyilatkozatot adnak ki a szatmárnémeti és marosvásárhelyi magyarellenes provokatív akciókról.
Székelyudvarhelyen 20 ezer ember részvételével a nagygyűlésen elutasítják a marosvásárhelyi Vatra Romaneasca provokációját. Felhívásuk a román kormányszervekhez és az ENSZ-hez intézik.

Március 21. Sok üzemben leáll a munka, magyar és román tömegek vonulnak Marosvásárhely központjába, a katonaság kordont von közéjük. Ismét vidékről hoznak teherautókkal románokat, akik botokkal felfegyverkezve átszakítják a kordont és nekimennek a magyar tüntetőknek. Az összetűzésnek halálos áldozatai is vannak, továbbá majd félezer sebesült. A román kormány nyilatkozatában Magyarországot vádolja a marosvásárhelyi vérengzésért.

Március 26. A Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspökévé választja Tőkés László temesvári lelkipásztort.

Április 3. Az RMDSZ és a Vatra Româneascã Szövetség képviselőiből álló vegyesbizottság megállapodik abban, hogy a román lakosságot biztosítani kell arról, hogy a kisebbségek jogai, azok gyakorlásának biztosítása semmilyen módon nem csorbítja érdekeit, és a nemzeti kisebbségeket pedig arról, hogy a jelenlegi államhatalom, akárcsak az alkotmányos rend, garantálja minden törvényes jogát, összhangban az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatával és a Románia által elfogadott nemzetközi szerződésekkel.

Május 10. Az RMDSZ közleményében kijelenti, nem kívánja elkötelezni tagságát egyik államelnökjelölt személye mellett sem. Arra kéri választóit, menjenek el szavazni és szavazzanak a visszarendezés ellen.

Május 20. Parlamenti és elnökválasztás. Ion Iliescu a szavazatok 85,07 százalékával elnök lesz. A Képviselőházban az RMDSZ 991.601 szavazatot (7,23%), a Szenátusban 1.004.353 szavazatot (7,20 %) kap. A parlamenti helyek megoszlása: Nemzeti Megmentési Front: 355 mandátum, RMDSZ: 41 mandátum, Nemzeti Liberális Párt: 38 mandátum.

Május 27. Az RMDSZ Országos Elnöksége a közvélemény tudomására hozza: a kormánynak az 1990/1991-es tanév megszervezésére vonatkozó 521/1990.05.12 Határozata ellentétes az érvényben levő 1978-as Tanügyi törvénnyel. Beadvánnyal fordul az állam vezetőihez. Rámutat: ez a határozat visszalépés a diktatúra időszakához képest.

Június 9. A demokratikusan választott parlament első ülése.

Június 13. Zúgolódás Csíkszeredában a rendőrség kétnyelvű táblájának kicserélése miatt.
Az RMDSZ vezetősége közleményben foglal állást az Egyetem téren április 22-e óta folyó bukaresti tüntetések erőszakos felszámolása ellen.

Június 16.  Az RMDSZ vezetősége visszatér a június 13–15-i súlyos bukaresti eseményekre, tiltakozik Szilágyi Zsolt és Zsigmond László RMDSZ-képviselők indokolatlan bántalmazása ellen. Figyelmeztet, a hatalom szándékosan, ismételten félretájékoztatja a közvéleményt a június 13-i csíkszeredai eseményekkel kapcsolatosan is. Domokos Géza elnök és Szőcs Géza főtitkár külön közleményben kéri fel a romániai magyarságot, hogy tartózkodjon mindenféle erőszakos cselekedettől. Az RMDSZ parlamenti csoportja is interpellál e kérdésben.

Június 20. Ion Iliescu elnök beiktatása Románia elnöki tisztségébe. Petre Romant nevezi ki miniszterelnöknek.

Június 26. Tőkés László, az RMDSZ tiszteletbeli elnöke felhívásban fordul a román politikai erőkhöz, foglaljanak állást az országban eluralkodott xenofób magyarellenesség ellen.

Július 3. A Hargita megyei Törvényszék ítéletet mond a 89-es decemberi forradalomban részt vevő oroszhegyiek ügyében és egyenként 13 évi börtönbüntetésre ítéli őket minősített emberölésért.

Július 20–21. Az RMDSZ Országos Választmánya Csíkszeredán ülésezik. Napirendjén szervezési, gazdasági és művelődési tevékenységének időszerű kérdései szerepelnek. 21-i nyilatkozata a magyar felsőfokú oktatás helyzetével és a Bolyai Egyetem újraindításával foglalkozik. Közleménye hangsúlyozza az érdekképviselet minden területét átölelő stratégia kidolgozásának szükségességét. Külön nyilatkozatban foglalkozik a marosvásárhelyi márciusi események résztvevőivel szemben indított egyoldalú büntetőjogi eljárás visszásságaival. Míg Sütő András támadói közül senkit sem azonosítanak, a büntetőeljárási szervek több magyar és cigány nemzetiségű személyt tartóztatnak le és ítélnek szabadságvesztére.

December 1. A román nemzeti nap alkalmából Gyulafehérváron kerül sor a parlament szabadtéri, ünnepi ülésszakára. Szőcs Géza főtitkár hangzavarban próbálja elmondani a toleranciáról szóló beszédét. A román ellenzék sem jut szóhoz.

1991

Január 19. Előzetes letartóztatásba helyezik Cseresznyés Pál marosvásárhelyi lakost a Mihai Cofariu ellen 1990 márciusában elkövetett merénylet vádjával.

Március 1–2. Szatmárnémetiben tanácskozik az RMDSZ Országos Választmánya. Közleménye szerint a Választmány szellemében örömmel fogadja az RMDSZ-en belüli önálló politikai vonulatok jelentkezését és megerősödését. Elfogadja az Elnökség január 9-i állásfoglalását, mely hitet tesz Temesvár demokratikus törekvései mellett. Felkéri a tagságot, a helyi körülményeknek megfelelően ünnepeljen március 15-én.

Március 15. Százezrek vesznek részt Erdély-szerte a megemlékezéseken. A híresztelések ellenére nem kerül sor incidensekre.

Június 26. Iliescu elnök fogadja az RMDSZ küldöttségét. A felvetett témák között szerepel az oktatásban fenyegető újabb korlátozások és a földrajz, ill. történelem kötelezően román nyelven való oktatásának kérdése.

Június 28. Az RMDSZ vezetősége, valamint a kolozsvári magyar iskolaigazgatók tiltakoznak azon intézkedések ellen, amelyek korlátozni szándékoznak a magyar nyelvű oktatást. A magyar egyházak levelet intéznek ez ügyben az államelnökhöz.

Július 2. Kolozsváron többezren tüntetnek a Báthory, Brassai és Apáczai líceumok udvarán a magyar iskolákért. A Polgári Szövetség és az Antitotalitárius Fórum román képviselői támogatásukról biztosítják a jogos követeléseket.

Augusztus 7. A Nemzeti Megmentési Front augusztus 7-én közzétett nyilatkozatában elutasítja az RMDSZ kerekasztal-értekezlet megrendezésére vonatkozó javaslatát.

Október 14. A bányászjárást követően megbukik a Petre Roman kormány. A miniszterelnöki székben helyét Theodor Stolojan foglalja el.

Október 17. Egyenes tv- és rádióadás közvetíti a Kovászna és Hargita megyéből “elűzött” románok meghallgatásával megbízott parlamenti bizottság jelentését. A jelentés elüldözöttnek tünteti fel azokat a tanárokat, akik kényszerkihelyezésük után hazatértek szülőföldjükre.
Az RMDSZ képviselői és szenátorai kivonulnak a parlament együttes üléséről, mert a jelentés az egész magyar nemzeti kisebbség kollektív bűnösségét fogalmazza meg. Később a Har-Kov jelentés néven emlegetik.

November 8. Budapesten Antall József miniszterelnök fogadja az RMDSZ Elnökségének héttagú küldöttségét; megtörténik a hivatalos kapcsolatfelvétel az RMDSZ és a magyar politikai élet vezető erői között.

November 21. Románia Kormánya nyilatkozatot fogad el a kisebbségekről, melyben kifejti, hogy elítéli és visszaveri a nemzeti gyűlöletet és az antiszemitizmust. Ugyanakkor kijelenti, hogy figyelemmel követi, hogy az etnikai, vallási és nyelvi kisebbségekhez tartozó személyek elidegeníthetetlenül elismert és szavatolt jogaik gyakorlása ne vezessen a kisebbségeknek a lakosság többi részétõl való elszigetelődéséhez.

November 23. Tizenhét hónapi munka után az Alkotmányozó Gyűlés megszavazza az Alkotmányt.
Az RMDSZ szenátorai és képviselői az Alkotmány ellen szavaznak, mivel – többek között – nem értenek egyet azzal, hogy Románia egységes nemzetállam.

December 8. Népszavazás az Alkotmányra.

December 12. Király Károlyt megfosztják szenátori mandátumától, mert nem vesz részt az Alkotmány parlamenti megszavazásán.

December 27. Az RMDSZ Országos Elnöksége nyílt levélben fordul a Központi Népszámláló Bizottsághoz. Felhívja a figyelmet, hogy nem létezik sem székely nyelv, sem székely nemzetiség, ezért kéri ezeknek a jegyzékből való törlését.

1992

Január 7–14. Népszámlálás.
Az adatfelvétel és feldolgozás hitelességét az RMDSZ január 11–12-i marosvásárhelyi tanácskozásáról kiadott közleményében kétségbe vonja. Külön népszámlálást szorgalmaz az egyházakkal együttműködve, a romániai magyarok összeírására.

Január 23. A marosvásárhelyi bíróság törli Káli Király Istvánt a polgármester-jelöltek listájáról. Két évvel korábban Kincses Előd és Smaranda Enache jelölését hiúsították meg.

Február 9. A helyhatósági választások első fordulója.

Február 12. A parlament tudomásul veszi a Har-Kov bizottság által készített jelentést.
Az RMDSZ parlamenti csoportja tiltakozik a kollektív vádemelés, valamint a diszkrimináció ellen, hogy a forradalmi események vizsgálatát ezúttal a többségében magyarlakta megyékre korlátozzák és többségi határozattal megakadályozzák az RMDSZ ellenvéleményének a Parlament elé terjesztését.

Február 20. Marosvásárhelyen folytatódik Cseresznyés Pál pere.

Február 21. A helyhatósági választások második fordulójának kampánycsendjében a Külügyminisztérium illetékese a közszolgálati tévében magyarellenes nyilatkozatokat tesz. A választás kimenetelének durva befolyásolását nem követi törvényes intézkedés.

Február 23. A helyhatósági választások második fordulója. Kolozsváron a Román Nemzeti Egységpárt polgármester-jelöltje, Gheorghe Funar kapja a legtöbb szavazatot.

Február 24. Romulus Vulpescu szenátor a parlamentben internáló táborok létrehozását sürgeti magyarok számára.

Március 10. Csíkszeredában az RMDSZ szervezésében közel 20.000 személy tüntet az anyanyelvi oktatásért.

Március 19. Névtelen feljelentés alapján a rendőrség házkutatást tart több Kolozs megyei helységben a helyi RMDSZ-elnök, valamint a református lelkészek lakásán és a templomokban. Az RMDSZ Elnöksége valamint az Erdélyi Református Püspökség írásban tiltakozik a rendőrakciók ellen.

Április 11. A Nemzeti Liberális Párt kilép a Demokratikus Konvencióból, mert elfogadhatatlannak tartja az RMDSZ törekvéseit.
Az RMDSZ Kolozs megyei elnöksége tiltakozik az újabb polgármesteri határozat ellen, amely szerint bármilyen közlemény, hirdetmény, beleértve a színház és opera plakátokat is, kizárólag román nyelvű lehet.

Április 16. Ion Iliescu államelnök látogatása Kovászna megyében. A Vatra Româneascã és az RNEP képviselői a kétnyelvű feliratok eltávolítását, az RMDSZ betiltását követelik.

Április 24. A kolozsvári polgármester betiltja azt a tanácskozást, amelyet a helységek önkormányzatáról tartana többek között a magyarországi FIDESZ, a kolozsvári MADISZ, a holland Dettmeijerstichting Alapítvány és az RMDSZ Szabadelvű Köre.

Május 24. Polgármester-választás Marosvásárhelyen. Nagy Győző, a tulipán jelével induló jelölt, a szavazatok 56,89 százalékát kapja meg.

Június 8. A parlament két házának együttes ülésén, heves vita után, elhalasztják a július 26-ára kitűzott választásokat.
Az RMDSZ merevnek, korszerűtlennek, nemzetközi szerződésekkel ellentétesnek tartja a tanügyi törvénytervezetet, amely semmibe veszi a nemzeti kisebbségek oktatásának évszázados hagyományait.

Június 10. Minden magyar eredetű emlékművet meg kell semmisíteni – jelenti ki Gheorghe Funar kolozsvári polgármester.

Június 22. Ion Iliescu elnök fogadja az RMDSZ kolozsvári küldöttségét. Tagjai közlik: Kolozsváron a polgármester sorozatos magyarellenes intézkedései miatt pattanásig feszült a helyzet. Az elnök kifejti, hogy nincs hatalma a helyhatóság fölött, veszélyesnek tartja a szélsőségességek eluralkodását. Ide sorolja Szőcs Géza és Tőkés László bizonyos nyilatkozatait.

Június 27–28. A Demokratikus Konvenció (DK) Emil Constantinescut választja meg elnökjelöltnek. Az NMF-ből kivált párt felveszi a Demokratikus Nemzeti Megmentési Front nevet és újrajelöli Iliescu elnököt.

Július 7. Marosvásárhelyen a megyei törvényszék 10 év börtönre és 1 millió lej kártérítésre ítéli Cseresznyés Pált.

Július 20. Miniszterelnöki rendelettel leváltják Hargita és Kovászna megye prefektusait.

Július 23. Tiltakozó nagygyűlések Sepsiszentgyörgyön és Csíkszeredában a magyar prefektusok indokolatlan leváltása miatt.

Augusztus 5. A kormány döntése értelmében a két, zömében magyarok lakta megyébe egy-egy román és magyar prefektust neveznek ki.

Augusztus 13. Az amerikai képviselőház 63 tagja írja alá az Iliescu elnöknek címzett levelet, amelyben felsorolják a magyar kisebbség jogsérelmeit. Egyben kérik a román kormányt, határolja el magát a szélsőséges szervezetektől és az antiszemita kiadványoktól.

Szeptember 2. Tőkés László, az RMDSZ tiszteletbeli elnöke bejelenti éhségsztrájkját a hatalom által gerjesztett idegengyűlölet, a magyarellenesség miatt.

Szeptember 9. Az RMDSZ Elnökség felkéri Tőkés László tiszteletbeli elnököt, mondjon le az éhségsztrájkról, hogy ereje teljében küzdhessen a jogállam megteremtéséért.

Szeptember 12. A Demokratikus Konvenció választási kiáltványban ítéli el a túlhajtott román nacionalizmust.

Szeptember 27. Parlamenti és elnökválasztás. Az RMDSZ-nek 12 szenátort és 27 képviselőt sikerül bejuttatni a román Parlamentbe.

Október 4. Közzéteszik az elnökválasztás első fordulójának eredményét: Ion Iliescu 47,34%, Emil Constantinescu 31,24%, Gheorghe Funar 10,88%.

Október 11. Az elnökválasztás második fordulójának végeredménye: Ion Iliescu 61,43%, Emil Constantinescu 38,57%.

Október 23–25. A Küldöttek Országos Tanácsának összejövetele Kolozsváron. A Kolozsvári Nyilatkozat elfogadása. A román parlament magyar tagjainak fogadalma, amely tartalmazza az önrendelkezésért folytatott harcot.

November 9. Az RMDSZ Elnöksége közleményben tiltakozik Iliescu elnöknek beiktatása alkalmából mondott beszédéért, ugyanis az elnök elferdíti az RMDSZ belső önrendelkezésre vonatkozó elképzeléseit, megbélyegző támadást intéz a szövetség ellen.

November 21. Az Észak-atlanti Közgyűlésen Ion Ratiu parasztpárti politikus kijelenti, hogy Romániában rendezett a magyarság helyzete.

December 1. Leleplezik a Mátyás-szoborra helyezett feliratot. Román értelmiségiek is magyarellenes provokációnak tartják, hogy hozzányúltak Fadrusz János művéhez.

December 22. Az Országos Műemlékvédő Bizottság határozatban tiltja meg a Kolozsvár főterén található emlékművek és azok környezetének módosítását, elrendeli a Mátyás-szobor eredeti állapotának visszaállítását. Mivel az intézkedést nem támasztja alá politikai akarat, hatástalan marad.

1993

Január 15–17. Az RMDSZ III. Kongresszusa, Brassó. Az elfogadott Program alaptétele a belső önrendelkezés, “a helyi és regionális önigazgatás, a személyi és kulturális autonómia”. Az RMDSZ elnökének elsöprő többséggel Markó Bélát, tiszteletbeli elnökének Tőkés Lászlót választják meg. Tőkés László több javaslatait megszavazzák. Ezek között szerepel: az RMDSZ elkötelezi magát az 1989-ben elindult rendszerváltozás mellett, a Demokratikus Konvencióval követeli a temesvári nyilatkozat nyolcadik pontja érvényesülését, kezdeményezi egy gazdasági tanács létrehozását, a legnagyobb kedvezmény megadását.

Február 1. Vãcãroiu kormányfő Brüsszelben aláírja az Európa Tanács és Románia közötti társulási szerződést. A közszolgálati televízió főosztályvezetője írásban utasítja a nemzetiségi adásokat, hogy műsoraikban kizárólag kultúrával és hagyományőrzéssel foglalkozzanak.

Február 23. Iliescu ingerülten bírálja a Magyarország kezdeményezte Kárpáti Eurorégió gondolatát.
Tőkés László Washingtonban a romániai visszarendeződésről tart előadást. Említést tesz bizonyos fajta etnikai tisztogatásról.

Március 1. A parlament mindkét házában elítélik az RMDSZ tiszteletbeli elnökének kijelentését az etnikai tisztogatásról.

Március 25. Román prefektusokat neveznek ki Kovászna és Hargita megye élére. A megye magyar többségű lakosai felháborodással fogadják a hírt.
Iliescu elnök aláírja a zetelaki és oroszhegyi magyar elítéltek kegyelmi kérvényét. Cseresznyés Pál a börtönben marad.

Április 8. Az RMDSZ parlamenti csoportja nyilatkozatban állapítja meg, hogy a magyarokat sorra eltávolítják a vezető tisztségekből, etnikai diszkrimináció tapasztalható mind alkalmazáskor, mind az elbocsátások során. A létbizonytalanság következtében távozók “egyfajta etnikai tisztogatás” áldozatainak is nevezhetők.

Április 16. Az RMDSZ nyilatkozatban utasítja vissza hat román párt Hargita megyei szervezetének a televízióban közzétett nyilatkozatát a románságot ért hátrányos megkülönböztetésről. Rámutat, Hargita megyében a román lakosság 14%-ot, a magyar 84,6%-ot képvisel. Ennek ellenére, a megyében a prefektúra román tisztviselőinek aránya 65,9%, az ügyészeké 60%, a bíráké 50%.

Május 12. Dr. Balázs Sándor, a Bolyai Társaság elnökének, a Bolyai Egyetem ügyében Iliescu elnökhöz írt levelére érkező válaszban Traian Chebeleu elnöki szóvivő elutasítja a magyar egyetem újraindítását, mivel az véleménye szerint szeparatizmus lenne, fokozná az etnikumközi feszültségeket.

Június 3. Az EBBÉ nemzeti kisebbségekkel foglalkozó főbiztosa, Max van der Stoel által vezetett jelentéstevő csoport tapasztalatszerző körutat tesz Romániában.

Június 7. A Legfelsőbb Bíróság megerősíti a Maros megyei bíróság 1992. július 7-i, Cseresznyés Pált elítélő döntését.

Június 8. Az RMDSZ elnökének és ügyvezető elnökének nyilatkozata leszögezi, hogy a marosvásárhelyi, zetelaki és oroszhegyi elítéltek koncepciós, politikai jellegű, megfélemlítő perek áldozatai.

Június 12. Ion Iliescu államelnök fogadja Markó Béla RMDSZ-elnököt, aki elmondja, hogy az RMDSZ elvárásaival az ET jelentéstevői is egyetértettek. Az RMDSZ csak ezek megoldása után mondhat igent Románia ET-be való felvételére.

Június 15–16. Az amerikai Project on Ethnic Relations (PER) szervezet a tengerparti Neptun-fürdőn nem hivatalos találkozót szervez a román kormány és az RMDSZ részvételével. Az RMDSZ részéről magánszemélyként Tokay György, Borbély László és Frunda György vannak jelen.

Június 18. RMDSZ-közreműködéssel parlamenti bizottsági ellenőrzés alá kerül a Román Hírszerző Szolgálat.

Július 20. Horn Gyula miniszterelnök fogadja Markó Bélát. Az RMDSZ elnöke elmondja, a magyar kormányprogram tartalmazza az alapvető fontosságú alapelveket, miszerint a határon túli magyarságot érintő kérdésekben kikérik az érintettek véleményét.

Augusztus 3. Markó Béla szövetségi elnök a neptuni tanácskozással kapcsolatos közleményében bejelenti, az RMDSZ nevében csak szövetségi elnöki mandátummal lehet tárgyalni.
A három érintett RMDSZ-politikus – Frunda György, Tokay György és Borbély László – nyilatkozatot ad ki Tőkés László tiszteletbeli elnök július 29-i sajtóértekezletét követően.

Augusztus 18. Max van der Stoel, az EBBÉ nemzeti kisebbségekkel foglalkozó főbiztosa az RMDSZ bukaresti Elnöki Hivatalába látogat. Érdeklődik, június eleji látogatása óta történt-e előrehaladás a kormány kisebbség-politikájában. Közelebbről az oktatás és jogrendszer terén tett ígéretek valóra váltása foglalkoztatja.

Augusztus 24. Markó Béla RMDSZ-elnök az ET Jogi és Emberi jogi Bizottságának elnökéhez, Gunnar Janssonhoz ír levelet Románia európai integrációjának feltételeiről.

Augusztus 26. Az RMDSZ benyújtja Memorandumát Románia felvételéről az Európa Tanácsba. Tizenöt pontban találhatók a Románia jogrendjével kapcsolatos kifogások.

Szeptember 1–3. Budapesten az Európai Demokrata Unió (EDU) 16. pártelnöki értekezletén állandó tagként veszik fel az RMDSZ-t.

Szeptember 6.
A magyarság helyzete a román nemzetállamban címmel megjelenik az RMDSZ-memorandum melléklete.
Szeptember 25–26.
Marosvásárhelyen ülésezik az SZKT. Megvitatják a Neptun-ügyet, elfogadják az elkészített Memorandum szövegét és a Nemzeti Kisebbségi Tanácsban való részvétel felfüggesztésére hozott döntést.

Szeptember 28. Az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése Románia tagfelvételi kérelme mellett szavaz.
Markó Béla szövetségi elnök és Takács Csaba ügyvezető elnök közleményt ad ki az ET döntés kapcsán, melyben leszögezik: „az üres ígéretek ideje lejárt, a konkrét cselekvésnek kell következnie”.

Október 4. Az Európa Tanács Miniszteri Tanácsa jóváhagyja Románia teljes jogú tagként való csatlakozását a páneurópai szervezethez.

Október 4. Az Európa Tanács Miniszteri Tanácsa jóváhagyja Románia teljes jogú tagként való csatlakozását a páneurópai szervezethez.

Október 7. Bécsben, ünnepélyes keretek között, Románia teljes jogú tagként belép az Európa Tanácsba.

Október 8. Bécsben megkezdődik az Európai Emberjogi Konferencia. Iliescu román elnök aláírja az Európai Emberi Jogi Chartát.

Október 19. Nyilvánosságra hozzák az Európa Tanács 176-os Véleményezését Románia tagfelvételi kérelméről.

Október 23. Az RMDSZ Maros megyei elnöksége, városi és megyei tanácsosai, képviselői és szenátorai nyilatkozatban tiltakoznak az ellen, hogy Marosvásárhelyen – minden előzetes engedélyezés nélkül, a szélsőséges erők hatására – megkezdték Antonescu tábornok szobrának alapozási munkálatait.

November 12–14. Az SZKT megvitatja, majd egyhangúlag elfogadja a Kisebbségi törvénytervezetet, amely végső formában a Törvény a nemzeti kisebbségekről és autonóm közösségekről címet kapja.

December 15. Traian Chebeleu elnöki szóvivő bejelentése nyomán, miszerint Iliescu elnök nem ad kegyelmet a székelyföldi politikai-etnikai jellegű perekben elítélt magyaroknak, az RMDSZ udvarhelyszéki szervezetének hívására több ezren gyűlnek össze.

1994

Január 22. Az RMDSZ országos vezetősége, 19 szenátor és képviselő, az ÜE, az SZKT Állandó Bizottságának tagjai, az RMDSZ Kolozs megyei vezetősége, ifjúsági szervezeteinek vezetői a Mátyás-szobor körül néma felvonulással és a szobor előtt alkotott élőlánccal fejezik ki tiltakozásukat a polgármester tervezett újabb provokációja ellen.

Január 29. A háromszéki RMDSZ Megyei Képviselők Tanácsa állásfoglalást tesz közzé a két megyében 1992 óta, a Hargita-Kovászna Jelentés hatására – az oktatásban, a helyi adminisztrációban és államhatalomban – megsokasodott diszkriminatív intézkedések ellen.

Február 9. A Képviselőház Oktatásügyi Bizottsága a tanügyi törvénytervezet általános újratárgyalása során véglegesíti a Nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek nyelvén történő oktatás című, XIII. fejezet szövegét.

Március 17. Eltűnnek Nagykároly közúti bejáratainál a háromnyelvű helységnévtáblák, amelyeket önkormányzati határozat alapján helyeztek el. A leszerelésben a prefektus és a város polgármestere nyíltan vállalja a főszerepet.

Március 25. Bejelentik a forradalmi események miatt elítélt nyolc székely büntetésének csökkentésére vonatkozó elnöki kegyelmi rendeletet. Az elnöki szóvivő elismeri, hogy az amnesztia részben az RMDSZ többszöri közbenjárásának eredménye és összefügg az ET-megfigyelők közelgő látogatásával.

Április 6. Az Ügyvezető Elnökség ülésén elemzi az államfői kegyelmi rendelet után is fogva tartott, jogtalanul elítélt magyarok mielőbbi kiszabadításának lehetőségeit.

Április 26. Az Ügyvezető Elnökség ülésén megbeszélik a magyarságra vonatkozó népszámlálási adatok felülvizsgálatának és kiegészítésének módozatait a belső választások megszervezése érdekében.

Május 5. A Fehér Megyei Fellebbviteli Bíróság jogerős és végleges döntést hoz a Nagyenyeden fogva tartott két zetelaki elítélt feltételes szabadlábra helyezéséről. Cseresznyés Pál börtönbüntetésének elengedéséért az RMDSZ további lépéseket tesz.

Május 9. A román Parlament két házának együttes ülésén az Európai Emberi Jogi Egyezmény ratifikálása során az RMDSZ-frakció biztosítékot kér a román kormánytól arra vonatkozóan, hogy tiszteletben tartja az Európa Tanács Ajánlásának az egyházi javak visszaszolgáltatására és a kisebbségi közösségekhez tartozó gyermekek anyanyelven történő oktatására vonatkozó pontját.

Június 1. A Képviselőház megkezdi a tanügyi törvénytervezet vitáját. Az RMDSZ képviselőházi csoportja úgy értékeli, hogy ez a tervezet a romániai magyarság szempontjából az Alkotmány után a legfontosabb jogszabály.

Június 18. Kolozsváron megalakul a Szövetségi Egyeztető Tanács (SZET), amely az erdélyi magyar egyházak vezetőiből, tudományos, művészeti, szakmai szervezetek képviselőiből, jelentős közéleti személyiségekből áll. A SZET Állandó Bizottságának tagjai: Csávossy György elnök, Szőcs Judit alelnök, Gergely Csaba titkár. A SZET állásfoglalásban hívja fel a figyelmet arra, hogy a Mathias Rex szoborcsoport körül tervezett munkálatok az egyetemes kulturális örökség egyik fontos műértékét veszélyeztetik.

Július 7. A Művelődési Minisztérium felszólította az alárendelt Erdélyi Történelmi Múzeumot, szüntesse be a kolozsvári munkálatokat és vonja ki a térről a munkagépeket.
Takács Csaba ügyvezető elnök közleményben hívja fel a figyelmet Kolozsvár főterén, Mátyás-király lovas szobra mellett összegyűlt békés tüntetők elleni rendőrségi fellépésre.

Augusztus 1. Markó Béla szövetségi elnök és Takács Csaba ügyvezető elnök közleményt ad ki, amelyben megfogalmazza: a lakosság önfeláldozó kiállásának köszönhetően a kolozsvári Főtér hagyományos arculatának megváltoztatására irányuló kezdeményezés meghiúsult.

Augusztus 1. Markó Béla szövetségi elnök és Takács Csaba ügyvezető elnök közleményt ad ki, amelyben megfogalmazza: a lakosság önfeláldozó kiállásának köszönhetően a kolozsvári Főtér hagyományos arculatának megváltoztatására irányuló kezdeményezés meghiúsult.

Augusztus 8. RMDSZ szakértői bizottság utazik Budapestre, hogy a HTMH munkatársaival a román-magyar alapszerződéssel kapcsolatos kérdésekről konzultáljanak.

Augusztus 9. Az Illyés Alapítvány kuratóriuma jóváhagyja a romániai magyar alkuratórium összetételét és működési szabályzatát.

Augusztus 10. Az Ügyvezető Elnökség megvitatja az RMDSZ kisebbségi tanügyi törvénytervezet benyújtásához szükséges 250.000 aláírás begyűjtésének szervezési kérdéseit. A testület összeállítja Max Van der Stoelnak, az EBEÉ kisebbségi főbiztosának átnyújtandó dokumentumcsomagot, amely tartalmazza szövetségünk véleményét oktatási, kulturális, nyelvhasználati, egyházügyi kérdésekben, továbbá a romániai magyar közösséget ért jogsérelmeket.

Augusztus 29. Újabb politikai-szakmai egyeztető tárgyalásra kerül sor Budapesten a magyar kormány illetékeseés az RMDSZ küldöttsége között. Megvitatják a kollektív jogok és az autonómia problémakörét, a román-magyar alapszerződés biztosítékait és megkötésének esélyeit.

Szeptember 19. Az RMDSZ átnyújtja és bejegyezteti Románia Szenátusában a kisebbségi nyelveken folyó oktatási törvénytervezetet, amelyet 492.380 állampolgár kezdeményez és támogat aláírásával. Az aláírások az ország 15 megyéjéből származnak.

November 25. A Marosvásárhelyen ülésező Külpolitikai Tanácsadó Testület megállapítja, hogy az elkövetkező időszakban intenzívebb külpolitikai tevékenységre van szükség. Megfogalmazódik az igény az autonómia-statútumok kidolgozására.

December 13. Név szerinti szavazással a Képviselőházban megbukik a Büntető Törvénykönyv módosításáról szóló törvénytervezet. Így nem lép érvénybe a nemzeti szimbólumok és a himnusz használatára vonatkozó törvénycikkely sem.

1995

Január 14. Országos Önkormányzati Konferenciára kerül sor Sepsiszentgyörgyön, mely során megalakul az Országos Önkormányzati Tanács (OÖT).

Január 20. A román kormány nyilatkozatban szólítja fel az RMDSZ-t az OÖT feloszlatására. A bukaresti sajtóértekezleten nagy az érdeklődés Markó Béla autonómiaprogramról szóló kolozsvári előadása és az OÖT megalakulása iránt. A szövetség vezetői elmondják, az RMDSZ autonómiatörekvései nem új keletűek, a belső önrendelkezés fogalmát már a brassói kongresszuson elfogadott program is tartalmazza.

Január 21. Az igazságügy-miniszter kijelenti, az RMDSZ autonómia-nyilatkozatai elég terhelő bizonyítékok ahhoz, hogy elindítsák az RMDSZ betiltásának törvényszéki eljárását.

Február 1. Theodor Meleșcanu külügyminiszter Strasbourgban aláírja az európai kisebbségi keretegyezményt.

Február 14–15. Amerikai közvetítéssel román-magyar párbeszédre kerül sor Atlantában. Az RMDSZ-t csúcsvezetése képviseli. Az RMDSZ-delegáció tagjai Nyilatkozatot adnak ki, melyben megdöbbenésüket fejezik ki a román Szenátus és Képviselőház RMDSZ-t elítélő nyilatkozataival szemben.

Február 17. A Demokratikus Konvenció vezetősége 30 napot ad az RMDSZ-nek arra, hogy nyilatkozatot adjon ki arról, hogy elfogadja a román állam egységes, nemzeti jellegét. Takács Csaba ügyvezető elnök kijelenti, az RMDSZ nem írja alá a DK által megfogalmazott dokumentumot.

Február 22. Az RMDSZ bukaresti székházában Markó Béla szövetségi elnök találkozik Max van der Stoellal, az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) kisebbségügyi főbiztosával. A megbeszélésen szóba kerül az RMDSZ autonómiakoncepciója, a kisebbségi és az oktatási törvénytervezet helyzete, valamint az RMDSZ-t ért támadások.
Gabriel Andreescu, a Helsinki Bizottság elnöke, a sajtó képviselői előtt elmondja, hogy a román sajtó félrevezeti a közvéleményt, amikor az RMDSZ tevékenységének alkotmányellenességére vonatkozó vádaknak helyt ad. Kifejti, hogy az RMDSZ minden követelését ki lehet elégíteni a román Alkotmány keretein belül.

Március 9. ștefãnescu Drãgãnești, az Emberi Jogok Védelmének Ligája (LADO) elnöke Gheorghe Funar elleni büntetőjogi eljárás megindítására szólítja fel a Főügyészséget, mivel Kolozsvár polgármestere utcai tüntetésekre szólító felhívást intéz a román lakossághoz, hogy hiúsítsák meg a magyar lakosság március 15-i megemlékezéseit.

Március 16. Theodor Meleșcanu külügyminiszter Budapesten találkozik Kovács László kollegájával. Sajtóértekezletükön bejelentik, hogy március 20-ig, a párizsi stabilitási értekezletig, nem készül el az alapszerződés, mivel nem tudnak megegyezni az ET 1201-es Ajánlásának, az anyanyelv használatának és az egyesülési jog értelmezésének, az egyházak kárpótlásának kérdésében.

Április 7–8. Csíkszeredában rendkívül SZKT ülésszak. Megszavazza a belső választásokra vonatkozó alapelveket. Határozatban szorgalmazza a román-romániai magyar párbeszéd folytatását az atlantai megállapodás szellemében.

Április 29. A Moldvai Csángó-magyarok Szövetsége tisztújító közgyűlését Klézsén szélsőséges nacionalista erők megakadályozzák, mivel a szövetség felvállalta a Bákó megyei 15 csángó-magyar település kulturális önszerveződésének koordinálását. A tömeg bántalmazzaz RMDSZ ügyvezető elnökét is.

Május 23. Csíkszeredában ülésezik a Székelyföldi Egyeztető Tanács. A résztvevők nyilatkozatba foglalják, hogy az általuk képviselt közösségek tagjai élni akarnak a területi autonómia jogával, igénylik a törvényes feltételek megteremtését ezen autonómia-jog gyakorlásához.

Május 26–28. Az RMDSZ IV. Kongresszusa Kolozsváron. Hosszú vita után elfogadja a törvényes úton érvényesítendő területi autonómia célkitűzését. A nemzeti kisebbség helyett a nemzeti közösség elnevezést hagyja jóvá. A testület újraválasztja Markó Bélát a szövetségi elnöki tisztségbe, megerősíti Tőkés László tiszteletbeli elnöki tisztségét, valamint megválasztja a Kongresszus után megújuló SZKT 21 tagját. Nyilatkozatot ad ki, melyben tiltakozik a tanügyi törvénytervezet kisebbségi oktatást szabályozó XII. fejezetének jogsértő rendelkezései miatt.

Június 13. Az RMDSZ szenátusi csoportja nyilatkozatban tiltakozik a közel félmillió román állampolgár által előterjesztett, a nemzeti kisebbségek oktatására vonatkozó törvényhozási kezdeményezésnek a semmibe vétele ellen, ugyanis ezen törvényhozási kezdeményezést a Szenátus kilenc hónap után sem tűzi napirendjére.

Június 26. Markó Béla levelet intéz az Európai Unió tagországainak államfőihez, akik a cannes-i csúcsértekezletén vesznek részt. Felhívja a figyelmet, hogy az elfogadás előtt álló tanügyi törvény súlyosan sérti a nemzeti kisebbségek alkotmányban és Románia által is aláírt nemzetközi egyezményekben rögzített jogait.

Június 28. Elfogadják a Tanügyi törvényt.
Markó Béla szövetségi elnök kifejti: míg az Alkotmány szavatolja az anyanyelvi képzés jogát minden szinten, az új törvény e jog gyakorlásának lehetőségeit korlátozó rendelkezéseket tartalmaz.
Az RMDSZ a Szenátusban és a Képviselőházban is benyújtja az alkotmányossági óvást a romániai magyarság és a többi nemzeti kisebbség érdekeit súlyosan sértő és diszkriminatív tanügyi törvény ellen.

Július 9. Ion Iliescu államelnök fogadja az RMDSZ parlamenti csoportjának tagjait. Az elnök álláspontja szerint a tanügyi törvény az európai normákon felül biztosítja a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek jogát az anyanyelvű oktatáshoz, a vitatott pontok lényegtelenek, valójában az RMDSZ szeparatista célokat követ.

Július 24. Ion Iliescu fenntartás nélkül aláírja a Tanügyi törvényt.

Július 27. Az Alkotmánybíróság határoz az 1994. szeptember 19-én az RMDSZ által beadott, 492.380 állampolgár aláírásával támogatott törvénykezdeményezésről és az aláírások hitelességéről. Úgy határoz, hogy a nemzeti kisebbségek nyelvén történő oktatásról szóló törvénykezdeményezés megfelel az Alkotmány 73. Szakaszának 1.,2.,4. bekezdésében előírt követelményeknek. Az Alkotmánybíróság ugyanakkor felkéri a Parlamentet és a Kormányt az állampolgári törvénykezdeményezés jog gyakorlására vonatkozó törvény kidolgozására és elfogadására.

Augusztus 7. RMDSZ delegáció folytat beszélgetést az Oktatásügyi Minisztériumban. Megtudja, a kisebbség nyelvén érettségizett diákoknak joguk lesz anyanyelvükön felvételizni azokból a tantárgyakból, amelyeket a középiskolában anyanyelvükön tanultak.

Augusztus 24. A 16 nemzeti kisebbséget tömörítő és a Kormány mellett működő NKT felhívásban kifogásolja a tanügyi törvény egyes kitételeit. A felhívás válaszként született a Román Kormány Tájékoztatási Főosztálya által kiadott, Az új tanügyi törvény – Európa egyik legdemokratikusabb törvénye című magyarázó dokumentumára, melyben azt állítják, hogy a törvény ellen kizárólag az RMDSZ tiltakozik.

Szeptember 23–24. Gyergyószentmiklóson ülésezik az SZKT.[...] Állásfoglalást ad ki, melyben szolidaritást vállal a veszélybe került vajdasági magyarokkal, akik elsőként fogalmazták meg a határon túli magyar közösségek megmaradását és gyarapodását szavatoló háromszintű közösségi autonómia tervezetet.

Október 14. Nagyváradon ülésezik a Reform Tömörülés Elnöksége. Megfogalmazódik az RT szövetségen belüli helye és szerepe újraértékelésének szükségessége.

Október 24. Az RMDSZ képviselőházi frakciója beterjeszti a Tanügyi törvény egyes szakaszainak módosításáról szóló törvényjavaslatát. A nemzetiségi nyelveken folyó oktatásra vonatkozó alapköveteléseket mellett az egyetemi autonómiával kapcsolatos kitételeket is tartalmaz.

November 5–8. Dr. Christoph Pan, az Európai Kisebbségi Népcsoportok Szövetsége (FUEV) elnökének meghívására Markó Béla és Takács Csaba tapasztalatszerző látogatást tesz Dél-Tirolban.

November 6. Az Országos Audiovizuális Tanács (OAT) nem engedélyezi a Duna TV adásának kábeltelevíziós társaságok általi közvetítését Erdély egyes nagyvárosaiban.

November 15. A Képviselőház befejezi a Politikai pártokról szóló törvénytervezet vitáját. A plénum elutasítja azt a módosító indítványt, amelynek értelmében a kisebbségi szervezetek nem őrizhették volna meg kettős jellegüket. Így a nemzetiségi szervezetek jogosultak mindkét állami támogatásra, hiszen az egyik a kulturális identitás megőrzését, a másik a parlamenti demokrácia rendszerében játszott politikai szerepük biztosítását szolgálja.

November 18–19. Marosvásárhelyen ülésezik az SZKT. Napirendjén a szövetség gazdasági programjának jóváhagyása, az oktatás helyzete, a belső választások kérdése szerepel. Véglegesíti az SZKT-szakbizottságok összetételét. Nyilatkozatban szolidaritásukat fejezi ki a szlovákiai magyar közösséggel szemben, az őket súlytó nyelvtörvény kapcsán. Egy másik nyilatkozatban visszautasítja azt a méltatlan támadást, amelyet Románia elnöke nevében az Elnökség szóvivője intézett az RMDSZ tiszteletbeli elnöke, egyben az egész szervezet ellen.

November 21. A Parlamentben megbukik az idegen zászlót és himnuszt tiltó büntető jogszabály.

December 13. A kézdivásárhelyi Gábor Áron téren mintegy 4.000 V–XII. osztályos tanuló vesz részt a területi RMDSZ és az RMPSZ által szervezett néma gyertyás-könyves tüntetésen a jogsértő Tanügyi törvény ellen.

1996

Január 12–13. Az SZKT 47 tagjának kérésére Markó Béla Székelyudvarhelyre hívja össze a testület rendkívüli ülését, melynek témája A romániai magyar nemzeti közösség személyi elvű autonómiájának statútuma. Munkadokumentumnak elfogadja dr. Csapó József szenátor statútum-tervezetét. A kodifikáció feladatát az ÜE által felkérendő szakértői csoport végzi. Az SZKT Katona Ádámnak a sajtónyilatkozatára reagálva nyilatkozatban szögezi le: a szövetségben nem volt, nincsen és nem is lesz helye az intolerancia megnyilvánulásának. Az SZKT állásfoglalása szerint Erdély fővárosában a kulturális etnikai tisztogatás, a törvényesség lábbal tiprása folyik.

Február 18–22. Dr. Franz Pahlnak, a Dél-Tirol Autonóm Régió alelnökének meghívására nyolc tagú RMDSZ-küldöttség utazik Dél-Tirolba. A tisztségviselőknek alkalma nyílik közvetlenül tanulmányozni az autonóm intézmények működését, a működést szabályozó jogi normákat.

Március 21. A Marosvásárhelyen ülésező OT közleményben jelenti ki: „a közösségünk, valamint az egymás iránti felelősség arra kötelez, hogy a véleménykülönbségek ellenére megtaláljuk az egységes cselekvés lehetőségeit”.

Április 8. Tom Lantos, a magyar származású amerikai képviselő, találkozik a Markó Béla vezette RMDSZ küldöttséggel. Lantos kitér az önálló Kolozsvári magyar nyelvű Bolyai Egyetem visszaállításának szükségességére. Kijelenti, támogatja Románia integrációs törekvéseit, de ennek elengedhetetlen feltétele egy megfelelő kisebbségpolitika.

Április 13. Baróton ülésezik a Székelyföldi Egyeztető Tanács ülésére. Megvitatja a székelyföldi területi autonómia statútumának tervezetét, amely a Székelyföld sajátos identitásának megőrzését szolgálná.

Május 5. A kolozsvári törvényszéken hivatalosan bejegyzik az Iskola Alapítványt.

Május 23. Az RMDSZ támogatja, az Egyesült Államok által Románia számára megítélendő legnagyobb kereskedelmi kedvezmény megadását, amelynek azonban a megszabott kritériumok tényleges teljesítésén kell alapulnia, beleértve az emberi jogok és a nemzeti kisebbségek jogainak tiszteletben tartását.

Május 29. Markó Béla szövetségi elnök felhívásban fordul a választópolgárokhoz. Hangsúlyozza, hogy a július 2-i választásokon összefogva, továbbra is a tulipán jele alatt érhető el eredmény.

Június 5. Markó Béla szövetségi elnök Kolozsváron tartott sajtóértekezletén elmondja, hogy az RMDSZ országos eredményei felülmúlták az 1992-es szintet.

Június 10. Takács Csaba ügyvezető elnök és Demeter János kampányigazgató közleményben köszöni meg mindazoknak akik, felelősséget érezve a romániai magyarság és az ország sorsa iránt, szavazatukkal biztosították az RMDSZ, a romániai magyarság hatékony jelenlétét a helyi közigazgatásban. Felkérik a romániai magyar közösség tagjait, hogy a második fordulóban segítsék győzelemre a szövetség jelöltjeit.
A helyhatósági választások első fordulójának a Központi Választási iroda által hivatalosan közzétett végleges eredményei szerint a megválasztott polgármestereket tekintve az RMDSZ (139 polgármesterrel) az igen rangos országos második helyen végzett.

Június 20. Az ÜE ülése utáni sajtótájékoztatón Markó Béla kiemeli az abszenteizmust, mind a magyar, mind a román választópolgárok körében.

Június 25. Frunda György szenátor felszólal az ET Parlamenti Közgyűlésének plénuma előtt. Kiemeli a felállítandó Nemzeti Kisebbségi Tanácsadó Bizottság szükségességét. Reményét fejezi ki, hogy az 1201-es Ajánlás 11. szakaszának Velencei Bizottság általi értelmezése megkönnyíti a román kormány számára az Ajánlás elfogadását mivel, az értelmezés után világossá válik, hogy a nemzeti kisebbségek által igényelt területi, helyi autonómia, illetve különleges státus csupán önazonosságuk biztosítását szolgáló eszköznek tekinthető.

Július 2. Kolozsváron ülésezik a SZET. Időszerű politikai kérdésekben foglal állást. Javasolja, hogy az RMDSZ állítson saját elnökjelöltet az őszi országos választásokon.

Július 4–5. A Miniszterelnöki Hivatal és a HTMH szervezésében a Magyarország és a határon túli magyarság című rendezvényen egy közös nyilatkozatot fogadnak el, melyben megerősítik: támogatják a Magyarországgal szomszédos államoknak a NATO-hoz és az Európai Unióhoz történő csatlakozását; a magyarországi parlamenti pártok vállalják, hogy a törvényalkotó tevékenységük során konzultálnak a határon túli magyar szervezetekkel a közösségeket érintő kérdésekben; a jobb együttműködés érdekében a résztvevők szükségesnek tartják a folyamatos információáramlást, konzultációt és egyeztetést. Elhatározzák, hogy megvizsgálják a konzultáció intézményesítésének lehetséges formáit.

Július 13–14. Kolozsváron ülésezik az SZKT. Többségi döntéssel elhatározzák, hogy Frunda György az RMDSZ jelöltje az államfői tisztségért vívandó küzdelemben. Az SZKT szabályozza a parlamenti választások jelöltállítását. Nyilatkozatot fogad el Románia Európai Unióhoz való csatlakozásának tárgyában. A testület elfogadja az Országos kampánystáb létrehozásáról szóló határozatot, és kampányigazgatónak Takács Csaba ügyvezető elnököt választja.

Augusztus 3. Több mint 15.000 résztvevő jelenlétében Nagyváradon megkezdődik a III. Magyar Református Világtalálkozó.

Augusztus 27. A romániai történelmi magyar egyházak elöljárói a román-magyar alapszerződéssel kapcsolatos állásfoglalásukban kijelentik: „az olyan megállapodás, amely nem szavatolja teljes mértékben alapvető jogainkat, hosszú távon nem szolgálhatja a megbékélést és a demokrácia megszilárdulását”.

Szeptember 6. A SZET és az SZKT Marosvásárhelyen tartott együttes ülésén a fő napirendi pont a román-magyar alapszerződés kérdése. A két testület állásfoglalást tesz közzé, melyben leszögezi: az alapszerződés jelenlegi formájában a neki tulajdonított szerepet csak részlegesen tudja betölteni.

Szeptember 16. Temesváron aláírják a román-magyar alapszerződést.
A szenátus ülésén Markó Béla politikai nyilatkozatban szögezi le: az RMDSZ nem tartja kielégítőnek a szándéknyilatkozatok szintjén megrekedt alapszerződés kisebbségekkel kapcsolatos kitételeit.

Szeptember 17. Az RMDSZ államelnökjelöltje, Frunda György hivatalosan bejegyezteti a Központi Választási Irodánál jelölését az államelnöki tisztségre és leteszi a jelölését támogató több mint 141.000 aláírást tartalmazó dossziékat.
A Kormány leállítja a szeptember 9-i Hivatalos Közlönyben közölt határozata értelmében kiutalt támogatás folyósítását az RMDSZ részére.

Október 1. Frunda György államelnökjelölt nemzeti kisebbségi szervezetek vezetőivel találkozik. Bemutatja választási programjának fő irányvonalait. Kifejti, hogy konstruktív retorikával hatni akar a többségi román választópolgárokra, annak érdekében, hogy a demokratikus pártok győztesen kerüljenek ki a választási küzdelemből.

Október 10. Az Országos Audiovizuális Tanács válaszol az RMDSZ folyamodványára a Román Televízió diszkriminatív eljárásának ügyében, amellyel megtagadja az RMDSZ egyes, részben magyar hanggal, de román feliratozással készült választási klippjeinek sugárzását. Az RMDSZ álláspontjának megfelelő rendelkezést az OAT írásban közli a Román Televíziós Társasággal.

Október 30. Markó Béla szövetségi elnök felhívásban kéri fel a választópolgárokat, hogy november 3–án szavazzanak a tulipánra, az RMDSZ választási jelére.

Október 31. A Román Televízió szervezésében a kampánycsend beállta előtt ér véget a 16 elnökjelölt „tévévitája”. Frunda György zárószavát az ország első magyar nemzetiségű elnökjelöltjeként az összes választóhoz intézi. Hangsúlyozza az RMDSZ által kínált alternatíva kiemelheti az országot a gazdasági, politikai, szociális és emberjogi válsághelyzetből.

November 7. Az összesített eredmények alapján az RMDSZ minden tekintetben az ország negyedik politikai erejeként került ki a választási küzdelmekből. 25 képviselői és 11 szenátori mandátumot szerez. Bár a mandátumok számában nem mutatkozik meg, országos viszonylatban az RMDSZ-re többen szavaznak, mint 1992-ben. Az RMDSZ államelnökjelöltjére, Frunda Györgyre leadott szavazatok száma: 761.007 (6,02%). A szenátorjelöltjekre leadott érvényes szavazatok száma: 836.705 (6,81%), míg a képviselőjelöltjekre 812.206-en (6,64) voksolnak.

November 8. Az RMDSZ Operatív Tanácsa közleményben szólítja fel a szavazópolgárokat, hogy a november 17-i második fordulóban szavazzanak a demokratikus ellenzék közös jelöltjére.

November 10. A Központi Választási Iroda végleges választási eredményeiből kitűnik, hogy 15 nemzeti kisebbségi szervezet jut képviselőházi mandátumhoz.

November 13. Markó Béla RMDSZ-elnök és Takács Csaba kampányigazgató felhívásban jelentik ki, hogy a november 3-i választások fordulópontot jelentenek Románia állampolgárainak életében. Kérik a lakosságot, hogy a november 17-én szavazzon a demokratikus ellenzék közösen támogatott jelöltjére, Emil Constantinescura.

November 19. A Központi Választási Iroda által közzétett végleges adatok szerint a demokratikus erők közös jelöltje, Emil Constantinescu, a szavazatok 54,41%-át szerzi meg, a volt elnök 45,59%-val szemben. A mintegy 10%-os különbséghez jelentős mértékben az RMDSZ szavazótábora járult hozzá.

November 28. Rendkívüli SZKT-ülés Bukarestben. Napirenden a koalíciós tárgyalások eredményeinek bemutatása és megvitatása. Elhangzik, hogy a kormányzati szerep- és felelősségvállalással a szövetségnek érvényesítenie kell a programjában megfogalmazott célkitűzéseket, mind a román társadalom általános demokratizálására, mind pedig a kisebbségi kérdés megoldására vonatkozóan. Az SZKT elvi jóváhagyást ad a koalíciós tárgyalások folytatására és a kormányzatban való részvételre.

December 6. A Cotroceni-i palotában Románia elnöke, Emil Constantinescu jelenlétében sor kerül az új kormánykoalíciót alkotó erők kormányzati és parlamenti megállapodásának aláírására. Az Egyezmény megfogalmazza, hogy mind az új kormányzat politikai támogatottsága, mind az etnikumok közti együttélés új modelljének kifejlesztése végett kívánatos az RMDSZ részvétele a kormányzásban.

Előre jelezném: az alábbiakban egy hosszú és kevésbé érdekfeszítő poszt következik, de ha már ergé redaktor úr kedvéért végigrágtam a román kormányprogramot, megfutom a magamét.

Alapkérdésünk: mit keresnek magyarok (vagyis RMDSZ-tisztségviselők) Románia kormányában, hogy kerültek oda, és ha már ott virítanak, mit tehetnek.

Maga a szituáció nem új: 1996 óta az RMDSZ vagy kormányon van, vagy kívülről (ellenzékből) támogatja a mindenkori hatalmat, mondván, csak így lehet bármit is elérni. Legújabb kori történelmében igazán ellenzékbe szűk egy évre kényszerült, miután a 2008-as kormányalakítási tárgyalások során a Szociáldemokrata Párt (PSD) kivágta őket, mint a taknyot. Ebbe a szűk egy évbe sok minden belefért: miután a két nagy kormánypárt (szoci + demokrata-liberális [PD-L]) lazán összegereblyézett kétharmadot a törvényhozásból, az RMDSZ-nek ellenzékben a Nemzeti Liberális Párttal (PNL) karöltve nem sok mozgástere maradt: aláírhatták a jelenléti naplót a parlamentben, és legföljebb megbukott bizalmatlansági indítványokkal kerülhettek be a hírekbe.

Illetve szívtunk, mint a torkosborz: nagygyűlések sorozatával tiltakoztunk az ellen, hogy a hatalom csuklóból eltávolította majd' az összes magyar (vagy: RMDSZ-es) kormányzati és állami vezetőt, már Markó is etnikai tisztogatásról beszélt. Mindeközben megszületett a Magyar Összefogás elnevezésű politikai projekt, melynek két fő aktora Tőkés László és Markó Béla – kézfogásuk kiverte a biztosítékot mind a szélsőjobbnál, mind pedig az ún. nemzeti-polgári táborban (Szász Cotroceni Jenő kézivezérlésével a Magyar Polgári Párt és a Székely Nemzeti Tanács keresztbefeküdt, de még Lukács Csaba is bemozdult a Magyar Nemzetben, hogy levelező tagozaton gyorstalpalót kelljen tartanunk az anyaországiaknak).

A Magyar Összefogás eredményeként összeadódtak Tőkés László 2007-ben függetlenként szerzett szavazatai az RMDSZ szavazataival, és közel kilenc százalékos sikerrel 2009-ben három EP-képviselőt küldtünk Brüsszelbe (más megfogalmazásban: sikerült megtartani a három helyet. Megint más értékelésben: nem sikerült négy képviselőt küldeni, csak hármat.).

És hogy ne érhessen az elfogultság vádja, az RMDSZ akkori helyzetértékelését csak tiszta forrásból idézzük, a szövetségi elnök tolla hegyén fakadt az alábbi gondolatfutam: „nem politikai paktumok kellenek, ilyent is lehet kötni ugyan alkalomadtán, hanem etnikai megegyezésre van szükség, egy olyan participatív elv érvényesítésére, ami természetessé tenné, hogy a magyaroknak mindig ott kell lenniük a központi kormányzati intézményekben. Hogy ez nem »szép«, nem eléggé »demokratikus«? Lehet. Csakhogy egy számbelileg kisebbségben lévő közösségnek hiába prédikálunk a többségi elv nagyszerűségéről, mert a törvényeket Romániában is több mint ötven százalékkal lehet elfogadni, nem pedig hét százalékkal. [...] Három elvet ajánlok megfontolásra azoknak, akik netán elfelejtették, hogy a spanyolviasz már fel van találva: 1) A kisebbségek képviselőinek arányos jelenléte a központi és helyi állami intézményekben. (Nem kell olyan nagyon félni a dél-tiroli, nem igazán uniós, nem igazán »versenyszellemű« megoldásoktól.) 2) A központi hatáskörök erőteljes decentralizációja, különösen a nemzeti identitás szempontjából fontos területeken (oktatás, művelődés, régiófejlesztés stb.). 3) Végül pedig: az autonómia különböző formái. [...] Ellenzékben az RMDSZ felelőssége éppen ez lesz: nem politikai pártként, hanem érdekképviseleti-érdekvédelmi szervezetként lépni fel, a politikai szövetségek révén elért eredményeket megtartani és egy majdani magyar-román paktumba beépíteni. Olyan autonómiákat kialakítani, amelyekben »az autó is magyar, a kormány is magyar«, de amelyek a »román autókkal« egy úton (lehetőleg autópályán!) haladnak, ugyanabba az irányba.”

Ezt nevezték etnikai paktumnak, da.

Nos, Markó időközben lépett egyet a szövetség belső sakktábláján, előrenyomta a Kelemen Hunor nevű tisztet, mintegy előkészítendő a 2011-es trónutódlást (erről már írtam itt, nem mennék belé mélyebben), államelnök-jelöltté szavaztatta, persze, anélkül, hogy erről bárkivel konzultált volna az összefogás jegyében. Belső ügy, mondták, és ők lepődtek meg a legjobban, amikor kiderült, hogy a választók ezt el is hitték nekik – legalábbis Kelemen Hunor választási szereplése ezt mutatja, a kintiek nem szaladtak rá szavazni.

Őszre egy másfajta összefogás kezdett körvonalazódni, a „mindenki Băsescu ellen” jelmondatú politikai összebútorozás, amikor is a farkas együtt hált a báránnyal, az oroszlán pediglen füvet evett: a szocik kipenderültek a kormányból, amit összparlamenti szeretetben aztán jól meg is buktattak, és kitalálták az ún. Johannis-projektet, párban repültek a mi négereink – de a végén, amint ezt is megírtam, a fagyi visszanyalt, Băsescu csak megnyerte az elnökválasztást.

Markó időközben lépett egyet, de most hátra: miután az exit-pollok ismeretében rögvest Iliescu után gratulált a kis vörös kakas Geoanának, másnap nyelt vagy kettőt, mert kiderült, a Johannis-projekttel szemben a Băsescu-projekt valóban sikeres, natehát az RMDSZ-vezérkar jobbra sasszézott, és Béla a néppárti atyafiság jegyében gyorsan fejet is hajtott a demokraták és az újraválasztott államfő előtt.

Aki újévi üzenetében kétséget sem hagyott afelől, hogy továbbra is a nyúl viszi majd a puskát, hogy egy másik közkeletű képpel érzékeltessük a lényeget: az államfő, miközben boldog új évet kívánt, többször is kitért az általa kikényszerített, a kisebb és egykamarás parlamentről szóló érvényes népszavazásra. Az állam modernizációja címszó alatt lesz még sírás, rívás, fogaknak csikorgatása, a választókerületek újrarajzolása könnyen eredményezheti a magyar parlamenti képviselet lényeges meggyengülését, és ezt talán az érdemi decentralizáció ellensúlyozhatja valamennyire; ám ha nem fog zárni a magyar közösség, akkor könnyen, hm, szopóágra kerülhetünk, mert a látszattal ellentétben jelen pillanatban az RMDSZ érdekérvényesítő képessége erősen tart a nullához.

A jelenleg ellenzékben lévő liberálisok ellenállása gyöngül, elképzelhető, hogy beáldozzák a mostani lídert, Crin Antonescut és kormányra mennek (a megyei szervezetek részéről nagy a nyomás); a szociáldemokraták vezéráldozattal veszítettek, Geoană nagyot bukott, csak az a kérdés, mikor teszik félre az útból. Jellemző: az egyszer már megbuktatott, majd reciklált kormányfővel felálló új demokrata+rmdsz-es+függetlenek és más kisebbségiekből alakult kormányt 276 szavazattal 135 ellenében szavazta meg a parlament; a PD-L, RMDSZ, kisebbségek és függetlenek összesen csupán 241 vokssal rendelkeznek, tehát tudni lehet, hogy a liberálisok és a szociáldemokraták közül többen átszavaztak. Csak a politikai migrációval megerősödhet a PD-L, de ha még a liberálisok is betáncolnak (és udvarolnak nekik), akkor az RMDSZ egészen egyszerűen fölöslegessé válik.

Maradhat bokréta a kalapon, ha épp jókedvében van Băsescu, és úgy ítéli meg, hogy külpolitikai fügefalevélként megteszik; talán hagynak nekik néhány vigaszági minisztériumot, államtitkárral,  és néhány prefektusi, igazgatói helyet. Ami esetleg elég lehet arra, hogy a 2012-es választásokon az RMDSZ-vallásúakat még mozgósítsa, de nem aludnék nyugodtan a helyükben. Mert a román nagypolitika jóindulatára stratégiát építeni nem életbiztosítás.

Márpedig a mostani kormányprogram nem tartalmazza a hőn óhajtott etnikai paktumot, és ha a demokratáknak választaniuk kell, mondjuk, Daniel ortodox patriarcha óhaja és a kormánypartner között, akkor az előbbit választják.

Nézzük a tényeket: Kelemen Hunor személyében először kapta magyar a kulturális minisztériumot, hozsanna. Erről csak annyit kell tudni, hogy 1. a kulturális minisztérium a román politikum számára legföljebb a második vonalas külpolitikai intézet, exportáljuk a kultúrát, hadd nyugodjon meg a világ, itten civilizáció foly; 2. eleddig a kulturális minisztérium alá tartoztak az egyházak is, és ez volt a tényleges ereje (nem mindegy, hány ortodox templom építését határozzuk el, ugyi). Daniel patriarcha köhentett egyet (informálisan), és rögvest kivették a vallásügyi vonalat Kelemen hatásköréből, a partiarcha embere, Adrian Lemeni a miniszterelnök közvetlen alárendeltjeként osztogatja majd a zsét minden elismert felekezetnek. Kelemen a kulturális örökség védelmében ügyködhet meglehetős buzgalommal, a kérdés csak az, hogy sikerül-e neki például az erdélyi műemléképületek esetében felülírni az eddig alkalmazott szorzókat.

További két minisztérium élére került RMDSZ-es: az egészségügyet Cseke Attila, a környezetvédelmet Borbély László fogja igazgatni. Az előbbit máris saját halottjának tekintheti a bihari RMDSZ (onnan erőltették be): bár a leginkább refomra szoruló szakágazatról volna szó, eddig még senkinek sem sikerült érdemben változtatnia – és épp ezért a román egészségügyi ellátórendszer valahol a magma közelében fúrja magát lejjebb, egyre lejjebb.Taszajcsa lefelé a gyógyszermaffia, illetve a tágabb egészségügyi lobbi, és Cseke, hogy is fogalmazzak, nem az a gyémánthegyű mélyfúró.

Borbély Lászlónak sem lesz könnyű dolga, vagy lenyeli a verespataki bányaprojektet (amit Adriean Videanu, a jelenlegi gazdasági miniszter nagyon pártol), vagy pedig összefejelnek a demokratákkal (és vajh ki az erősebb kutya). A ciántechnológiával aranyat termelő bányaprojekt egyébként a Legfelsőbb Védelmi Tanács elé került, az fog dönteni – és ennek elnöke Traian Băsescu. A kormányprogramban egy mukk sincs erről, általános környezetvédelmi elveken túl nem szigorítanak be. (Ellenben tételesen is kiemelik a Duna-delta rehabilitációját, amelyre valóban érdemes lenne rágyúrni.)

Habnak a tortán ott van Markó Béla miniszterelnök-helyettesi pozíciója, e szerepkörében az oktatási, művelődési és kisebbségvédelmi területet fogja felügyelni. Még mielőtt felcsillanna a szemünk: egyszer már ugyanebben a pozícióban ugyanezen területeket felügyelte (illetve akkor kisebbségek helyett az integrációs ügyeket vállalta be), és az ő nevéhez egyértelműen köthető megvalósítások közül az égadta világon semmi nem jut eszembe. Ettől még lehetnek, csak előfordulhat, hogy nagylelkűen az RMDSZ számlájára írta azokat, náluk ez a szokás, ha például magyar közpénzből megvalósítanak valamit, akkor azt is az RMDSZ számlájához csapják, ez egy ilyen műfaj.

Markó anno le is mondott a posztról (miután 2007-ben szembemeneteltek Băsescuval, és tettek egy sikertelen leváltási kísérletet), mondván, építeni kell a pártot, hiszen izé. Vesztettünk. Ja.

Továbbá jelenleg kinéz még öt prefektusi és tíz alprefektusi tisztség, majd bővülő számarányban visszakerülhetnek a hithű RMDSZ-es funkcionáriusok a különböző igazgatóságokra, nagy a család.

Összegezve: az RMDSZ valóban ott van a román kormányban – a futottak még kategóriában. Sem zsarolási pozícióban, sem a mérleg nyelve szerepkörben nem tetszeleghet. Ha visszaépíti a klientúráját (aminek elég nagy az esélye), akkor pláne kiszolgáltatottá válik, hiszen egyetlen karlendítéssel elküldhetik őket megint balra, azt pedig sem az RMDSZ-sorkatonák, sem pedig holdudvaruk nem köszöni meg.

Így ellenben az a kérdés, hogy ennek mi lesz az ára. A kormányprogram kisebbségi fejezetét (magyarul egy cikknyi kivonat itt) alighanem valamely európai dokumentumösszesből copy-pastelték össze, azokban szokás így elkenni a problémát a kulturális sokszínűség égisze alatt; néhol konkretizáltak egy-két ügyet, de hogy nem Kelemen Hunor államfői programjának aktualizált változata, az szent.

Továbbra sem esik szó a kollektív jogokról, a kulturális autonómiáról (a területiről naná, hogy nem), a bővítik fogalma sem egyenértékű az önállóval (lásd állami magyar egyetem, vagy horribile dictu autonóm oktatási rendszer) stb. A legviccesebb ebben a dokumentumban a kisebbségi törvény emlegetése, hiszen egyszer már épp a demokraták tartottak be – ígéretükkel ellentétben – a törvény elfogadásának. És most azt olvashatjuk: a kormány továbbra is támogatni fogja a romániai nemzeti kisebbségek jogállását szabályozó törvénytervezet elfogadását. Még egy ilyen támogatás...

Nem ezt a lovat akartuk.

Csak hogy képben legyünk: eleddig is voltak jogaink. A nyelvijogok.ro (innen is tisztelet a szerkesztőknek) egy pdf-dokumentumba összeszedte nyelvi jogainkat. Törvények garantálják azokat – és ezeket a törvényeket nem tartják be (szankcionálásra pedig nincs mód és eszköz; ha nem hiszitek, menjetek el egyszer, mondjuk, Marosvásárhelyre, Markó és Borbély jelenlegi városába, nézzetek román csudát).

És bár az államfő szerint a világválság elrepült Románia fölött, mint egy nikkel szamovár, épphogy megérintett, vár ránk a szakszervezetek tavasza, jópárezer közalkalmazottat rúgnak majd ki, az IMF-hitelt nem ingyér' adták. Továbbá kinéz még egy alkotmánymódosítás, választókerületek újrarajzolása, a régiók kijelölése stb.

Mindez egy egyre szétfejlődőbb magyar politikummal, olyan kiszolgáltatott érdekvédelmi szervezettel, amely alól kimentek a választók (legutóbb a magyar választók több mint fele el sem ment szavazni, a maradék negyven százaléknyi magyar több mint fele pártdirektívával ellentétesen szavazott).

Ahogy az egyik ismerősöm fogalmazott: a rongyosra kúrt segget talán nem kéne rázni.

Újra kellene gondolni ezt az egészet, amíg nem késő. Mert másfélmilliónyi ember hatalmas erő, országnyi nép – amíg ezt el tudjuk hinni magunkról. De ha önrendelkezés alatt  a bármikor visszavonható tisztségek megszerzését értjük, akkor fogadjuk az infrastrukturális beruházásokat is azoknak, amik: hosszútávú befektetésnek a többségi nemzet részéről.

Előbb-utóbb ők fogják majd használni.

* Képeinket a negatívkampány-blogról vettük. Ergé a Reakció szerkesztője.

A fagyi visszanyalt. Vagy, ahogyan a Transindex hírportál megfogalmazta: Geoanával feküdtünk és Băsescuval keltünk – ennél sommásabban nem lehet összefoglalni, mi történt Romániában az államfőválasztás második fordulójában.

  Azért a tisztesség kedvéért skiccelem: Romániában vasárnap az államelnökválasztás második fordulójára került sor, ment a popor szavazni (58,02%-os volt a részvételi arány), a szociáldemokrata jelöltet, Mircea Geoanăt támogatták az utódkommunista szocik, a liberálisok, az RMDSZ-esek, a román szélsőjobb, a média túlnyomó része, és az eredmények ismeretében Moldva, Regát, javarészt Bukarest, a fehérorosz és orosz diaszpóra; a demokrata-liberális Traian Băsescu mellé állt szeretett, és szintén utódkommunista pártja, valamint az MPP, az európai és tengerentúli román vendégmunkások, Moldova Köztársaság kettős állampolgárainak majd száz százaléka, továbbá Dobrudzsa és Erdély (utóbbiban 55 százalékot vitt el). Személy szerint Tőkés László is rá szavazott mint kisebbik rosszra (bár az általa elnökölt Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács a választók lelkiismeretére bízta a választást).

  A tétről sokat és sokfélét lehet olvasni, leegyszerűsítve a két tábor alapállását: dögöljön meg Traian Băsescu diktátor, így a romániai politikum nagyobb része, bekaphatjátok, úgy is nyerek, büdös kommonisták, így Băsescu. (A valós üzenetek nem voltak sokkal bonyolultabbak.)

  És Băsescunak lett igaza. Pedig három közvéleménykutató esti eredményei még a vöröskét hozták ki győztesnek (a negyedik 50–50 %-ot adott), örült is szögény, rém kínos volt látni, ahogy a kamerák össztüzében ugrabugrál, tapsikol. És örült véle sok politikus, a liberális Crin Antonescu, aki Klaus Johannis szebeni polgármesterrel együtt helyettesítette a szoci üdvöskét a második fordulóban (hármasban hakniztak, de csak ketten látszottak), gratulált Iliescu és Markó Béla, hallelujáztak a médiamunkások, az istenadta nép fele – a másik fele pedig titkon reménykedve búslakodott, hogy reggelre virradva turbónyusziba pörögjön át a Központi Választási Iroda részeredményeit látva. A hivatalos adatok szerint ugyanis Băsescu nyert a szavazatok 50,33%-ával, míg Mircea Geoană 49,66%-ot szerzett.

  Nos tehát: bekövetkezett a demokrácia bajnokai (értsd: a mindenki egy ellen még annál is nagyobb koalíciója) által vizionált világvége.

  És most erről a posztapokaliptikáról ejtsünk pár szót.

  A szocik megóvták a választásokat (bár az egyik nagymesterük fanyarul megjegyezte, a kiskutya ott lehet elásva, hogy a demokrata-liberálisok csalási gépezete jobban működött, mint az övék), de még ők sem hisznek az óvás sikerében. A Gândul c. napilap tudósítása szerint a székházban gyűlt össze az elnökség, hogy – amint azt Adrian Năstase főnővér [sic!] megfogalmazta – ebben a nehéz pillanatban csoportterápiázzanak.

  A liberálisok onnan indítottak, hogy szó sem lehet róla, most ott tartanak, hogy talán-talán, ha liberális lesz a miniszterelnök, akkor kormányra mennek Băsescu pártjával (érdekességképpen jegyzem meg, hogy az a Tăriceanu ennek a hangadója, akit miniszterelnökként Băsescu néhányszor a talajvíz szintje alá alázott; a jelenlegi líder, Crin Antonescu ellenben nagyon prüszköl Băsescu ellen), az RMDSZ, úgymond, tárgyalgat, konkrétan: várják, hogy hívják már meg őket is kormányozni, lécci, na.

  Klaus Johannis visszament Szebenbe polgármesterkedni, ott amúgy is felrobbant egy gázvezeték, dolga van, neki többé ne trombitáljanak.

  Csapody Miklós MDF-es honbajnok pedig belesusogta az anyamagyar médiaszélbe: „a romániai elnökválasztás bebizonyította, hogy Orbán Viktor, a Fidesz elnöke nemcsak a határon innen, de a határon túl is a magyarság megosztására »játszik«. [...] Az MDF felháborítónak tartja, hogy a Fidesz elnöke a politikai befolyását nem az erdélyi magyarság, hanem az »autonómia ellenes néppárti barátja«, Traian Basescu érdekében kamatoztatta...”

  Erre válaszul Cser-Palkovics András közleményezte: „amennyiben Magyarországon Orbán Viktor vezetésével alakul kormány, a két nép közös történelmében szinte példátlanul jó együttműködés veheti kezdetét”. Ez is a világvége része: jajj, ti, magyarországi magyarok és mi, a huszonhárommillió vendég, összehajol majd a két főgonosz, népeink megrontói, megosztják lányainkat az első éjszakán.

  A december 1-én, Erdély elcsatolásának napján Bukarestben, a Cotroceni palotában parádézó Szász Jenő pedig nyugtázhatja, hogy visszakerült a fidesz.hu címlapjára, mellette Lukács Csaba Magyar Nemzetes cikkét teszik ki a nap írásának, amelyben azt írja a publicista, hogy „az erdélyi magyarok többsége jobboldali. Ezért hárul különös felelősség az ottani szétszakadt nemzeti oldalra: az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsot vezető Tőkés Lászlónak, a Magyar Polgári Párt elnökének, Szász Jenőnek és a Székely Nemzeti Tanács első emberének, Izsák Balázsnak félre kell tennie a személyi ellentéteket, és össze kell fogniuk egy ütőképes jobboldali pólus megteremtése érdekében”.

  A világvége elmaradt.

*Megjelent a Reakción.

   Romániában vasárnap népszavazással súlyosbított államelnök-választást tartanak.

   A népszavazás kérdését gyorsan letudhatjuk, a regnáló államfő nyomta át erőből, két kérdésben kell bölcsen döntenie a plebsznek: 1. akarunk-e kevesebb honatyát, a jelenlegi 471 képviselő és szenátor helyett legfeljebb 300-at; 2. szeretnénk-e, ha a jelenlegi kétkamarás parlament helyett egykamarás parlament működne Romániában. Mivel Romániában (is) a politikus definíciójának lényeges része, hogy lop, csal és hazudik (és ezt nyugodtan leírhatjuk, mert nagy része funkcionálisan analfabéta is), naná, hogy akarni fogjuk, mintha kevesebben nem tudnának éppen ennyit lopni, csalni és hazudni. A kétkamarás vs. egykamarás problémája egy picit meg fogja kavarni a lakosságot, ugyanis nem fogják érteni a kérdést, errefelé nem a képviseleti demokrácia hatékonyságáról vitatkoznak a buszon, trolin, szekéren, hanem azon, hogy a politikusok lásd mint fent.

   Ebbe a témakörbe a magyarok próbáltak értelmet csempészni, a felsőházat megtartanák, de más jogkörökkel,

„a felsőház amolyan régiók tanácsa kellene, hogy legyen”, mondta Kelemen Hunor államfőjelölt, és ebből a románok csak a régió fogalmát nem értették, mondjuk, az egységes, oszthatatlan, homogén nemzetállam víziójában nehéz is jelentést tulajdonítani neki.

   Megjegyzem, épp a napokban akarja a kormány az összes köztisztviselőt nyolc nap fizetetlen szabadságra küldeni azért, hogy másfélmilliárd eurót spóroljanak, kb. 1,2 millió közszolga húsz százalékkal kevesebb fizut kap karácsonyra. Hát ezen a problémán a felsőházi titkárnők lehetséges kigolyózása nem sokat fog javítani.

   Amikor ezeket a sorokat pötyögöm, még nincs kampánycsend (a huszonnégyórás elmélyülési időszak elvileg biztosított; ritkán látni annyi kisimult arcú választópolgárt, mint ilyenkor szombatonként, mindenkinek a homlokára van írva: végre békén hagynak); még nem zajlott le az utolsó nagy tévévita az esélyesek között, már ha megszervezik egyáltalán (az ezt megelőzőre a szoci jelölt behívta volna a két szélsőjobbos kollégát is, emiatt mindenki kihátrált, és egyedül neki sem volt gusztusa); és mivel csütörtök éjszaka van, még nem olvastam az utolsó vezércikkeket.

   Egyik komponens sem hiányzik: a tévévitát, ugye, végig kellene nézni, márpedig a kampány alapján megelőlegezhető, hogy intellektuális kihívásra (fogalmazzunk úgy: programok ütköztetésére) várni dőreség lenne; nő nincs köztük, focizni nem fognak. Egymást ekézik majd ezerrel, és ez románul sem valami nagy élvezet. A vezércikkek ugyanez a műfaj, a negyedik hatalom román verziójának nagyobb része kitartott hangon utálja Băsescut, ezért valamelyik másikat szereti, a magyar publicisták közül azok vannak kényelmetlenebb helyzetben, akik szeretik az RMDSZ-t, mert már megint csak egymásnak tudják bizonygatni, hogy Kelemen Hunor a legjobb fej mind közül, a mi négerünket a tévévitára még csak meg sem hívták, ennyit erről.

   A három – közvéleménykutatások szerint – esélyes jelölt nevét a kötelességtudat iratja le velem, legyen közepe is a posztnak: Traian Băsescu jelenlegi államfő (demokrata-liberális, [PD-L]), Mircea Geoană (szociáldemokrata [PSD]) és Crin Antonescu (liberális [PNL]). A felmérések azt is valószínűsítik, hogy egyikőjük sem üti meg a bankot, így december 6-án Băsi és Geo, vagy Băsi és Crin anyáznak kegyeinkért a második fordulóban, és ugyancsak a köz aktuális véleménye alapján Băsi bármelyikőjüktől kikap.

   Ezt azért fenntartásokkal kell kezeljük, Traian Băsescut 2007-ben egyszer már felfüggesztette a román parlament, akkor is ellene volt a sajtó nagyobb része, és az akkori népszavazáson óriási arányban mellette voksoltak az állampolgárok.

   Băsescut ellenfelei azzal mószerolják, hogy elnöki diktatúrát készít elő, hazavágva a parlamentet mint intézményt stb.

   Csakhogy ezen demokráciabajnokok nemrég szembesülhettek egy másik közvéleménykutatás eredményeivel, melyek szerint Románia lakosságának kétharmada úgy véli, nem javult az életszínvonala a kommunizmus bukása óta; továbbá a válaszadók közel egynegyede szívesen visszatérne a Nicolae Ceauşescu egykori kommunista diktátor nevével fémjelzett „aranykorba”; a megkérdezetteknek csak a 18 százaléka véli úgy, hogy Románia gazdaságilag ma jobban áll, mint a kommunizmusban, 35 százalék szerint pedig a rendszerváltás az ország kárára vált; és hogy tetézzük: ma már a románok kétharmada megkegyelmezne a három nap alatt halálra ítélt Nicolae és Elena Ceauşescu diktátor házaspárnak. A megkérdezettek 73 százaléka szerint ugyanis nem kellett volna kivégezni őket. És nem a halálbüntetés elleni elvi kifogásuk mondatja ezt, de nem ám.

   Mondjuk, a megkérdezettek problémáját hamar orvosolnám: ha egy hónapig az összes kereskedelmi tévét letiltanánk, és a max napi egy órában híradó gyanánt az egy szem közszolgálatin nézhetnénk, amint az államelnök (bármelyik) üzemeket és a kollektív gazdaságokat látogat, lenne itt megint forradalom. A parlamentért nemigen.

   Zárásképp futtassuk meg, mit szólnak mindehhez a magyarok. Az RMDSZ-ben 2011-ben szintén elnökválasztás lesz, és úgy néz ki, reménykednek az elemzők, hogy Markó Béla megunta vezérkedni, ezért utódlását előkészítendő jelöltté tolta elő Kelemen Hunort. Emiatt az Erdélyi Magyar Nemezeti Tanács (EMNT) egy darabig a jelölt programjától tette függővé a támogatást, Tőkés morgott, hogy Markóék nem egyeztettek velük, pedig összefogás, meg fórum, meg nemzetpolitika, a múlt héten mindenesetre fogukat összeszorítva (és az RMDSZ-vezérkarnak bemosva) mégiscsak Kelemen támogatására szólították fel az erdélyi magyarokat, merthogy a programban benne van az állami egyetem, a magyar regionális nyelvként való hivatalossá tétele és az autonómia, na.

   Az lehet, hümmög a Székely Nemzeti Tanács (SZNT), de a jelölt hiteltelen, meg egyébként is, ne lépjünk magunktól az asszimiláció első lépcsőfokára, inkább érvénytelenítsük többszörös pecsételéssel a szavazólapokat. Mély sajnálatomra lemondtak az össznépi performanszról, nyáron még az volt az ötlet, hogy pecsételés helyett írjunk nagy A betűt a szavazólapra, A mint „anulat” (érvénytelen), A mint autonómia, plajbásszal a fülük mögött sorjáztak volna a székelyek; így viszont soha nem tudjuk meg, hogy protestált-e valaki, vagy választék híján egyszerűen mindenkinek adott még egy esélyt. Netán csak simán belejött a pecsételésbe, ilyen is van, kezébe kapja a bélyegzőt, oszt' nem tud megállni.

   A Magyar Polgári Párt (MPP) egy darabig szintén lebegtetett, először az SZNT-vel repült párban, utána körbejárt a hír, hogy feltételekkel támogatnák Kelement, de a háttérbiznisz nem jöhetett össze, mert nemrégiben visszaléptek az SZNT mellé, ők is érvénytelenítenének.

   Politikai pártként nekik a népszavazásról is van mondanivalójuk, kisebb parlament igen, egykamarás nem, kétkamarás kell, de megváltoztatva a hatásköröket stb. –  kéz a szívre, ez már elég bonyolult üzenet ahhoz, hogy az egyszerű választópolgár a vasárnapi ebéd előtt/után magas ívben leszarja.

   Ráadásul Szász Jenő még csavart egyet a dolgon legutóbbi nyilatkozatában, a második fordulóban Băsescura kell szavazni, mondta, szerinte Băsescu személye jelenti az „egyedüli reményt” a romániai magyar közösség számára.

   Valaki szólhatna már a székelyudvarhelyi alpolgármester úrnak, hogy az általa megálmodott szoborpark magyar történelmi személyiségei, no meg a Vándor Székely és Csaba királyfi között igen hülyén fog kinézni Băsescu büsztje.

*Reakciós poszt.

Tegnap hírül adták: Herta Müller kapja az idei irodalmi Nobel-díjat. Amit tudni kell róla, azt a Literán megtaláljátok, amiről most szó esik, az remélhetőleg a hétvégéig még fontos lesz.

  Herta Müller Nobel-díja roppant kényelmetlen a román hatalomnak és értelmiségnek.

  Ahogy az egyik román hírportál csütörtöki körkérdésének summázatában írja Costi Rogozanu: reméli, hogy reggelre nem utálják meg a díjazottat.

  Most már az egész világ tudja: Herta Müller bánsági sváb, aki tizenötévesen tanult meg románul egy temesvári traktorgyárban, és aki a Szekuritáté zaklatása miatt emigrált 1987-ben Németországba. Német íróként kapta a díjat (1999-ben és 2008-ban már jelölte Németország) – indulásból méricskélni kell, mennyire román.

  [Mellékszál: a kommentelők egy része nyammog apja bűnein (az SS-ben szolgált). Ha nagyon elbarmolt párhuzamot vonnánk, akkor a zsidózásnak – mint jelenségnek – a román kultúrában  a fasisztázás az ellenkező előjelű megfelelője: Eliade, Ionsecu és Cioran is problémás alakok, anno a kolozsvári egyetemen a román filozófiát tanító román költőnő magas fordulatszámon fasisztázott, a csoporttársnemzetteim sziszegtek.]

  Herta Müllerrel két nagy baj van: az egyik, hogy nem felejt. És nem elégszik meg az emlékeivel (pedig Nobel-díjjá írta őket), hanem arra is kíváncsi, amit a román titkosszolgálat róla összegyűjtött – azt viszont nem adják oda neki. Az ún. Szekus-dossziékról van szó, harmincannyi oldallal kiszúrták a szemét, nem csoda, ha dühös (életrajzi adalék: „más romániai német írókkal megalapította az Aktionsgruppe Banat nevű szervezetet, amely azonnal szálka lett a Ceauşescu-diktatúra szemében. Müller egy ideig fordítóként dolgozott, de mivel nem működött együtt a román titkosszolgálattal, elbocsátották. Első két kötete Romániában csak cenzúrázott verzióban láthatott napvilágot.”) – hát ne  mondják neki, hogy csak ennyi van: „... meg akarom magyarázni az életem. Miután egyszer már ellopták, most is ellopják” – nyilatkozta nem is olyan rég. Marius Oprea, a romániai Kommunizmus Bűneit Vizsgáló Intézet igazgatója is ezt az állhatatosságot emeli ki a díj kapcsán, az irodalom bátorság is, mondja, ennek szimbóluma Herta Müller.

  Herta Müller tényleg nem szívbajos, amikor a Román Kulturális Intézet 2008-ban Berlinbe küldött két volt besúgót a Nyári Akadémia előadóiként (egyikük az a Sorin Antohi volt, aki a CEU-n is tündökölt egy darabig, jogosulatlanul használt tudományos fokozattal etc.), akkor a Frankfurter Rundscahauban írt nyílt levelet az intézet igazgatójának, Horia Roman Patapievicinek (románul a sztori itt), amelyben tiltakozik a besúgók ellen. És a múlttal való szembenézésnek ez a könyörtelen őszintesége hajtotta akkor is, amikor a Die Zeit 2009-es júliusi számában közölt cikket, és ebben többek között arról írt, hogy a Szekuritáté nem szűnt meg, csak átnevezték – ha bevallottan negyven százalékát átvették az állománynak, mennyi lehet a valós arány (a többieket meg nyugdíjba küldték háromszoros nyugdíjakkal).

  Azért sem szerették meg túlságosan, mert ilyeneket mondott bele az arcunkba: „Hogyha nem mentem volna el, nem bírtam volna ki Romániában. Csak hogyha a romániai valósággal való mindennapi érintkezést veszem számba, rájövök, hogy még egyszer megbolondulnék, ha a mai Romániában kellene élnem. Az összes fontos helyen ugyanazok az emberek ülnek, ugyanazzal a mentalitással. Gyakorlatilag nem változott semmi.” [Hm, hogy jelezzem finoman: a fordítás nem az én munkám.]

  Herta Müllerrel az a másik nagy baj, olvasom Ion Bogdan Lefter villámreakcióját, hogy veszélyt jelent Románia Alkotmányának első, az egységes és oszthatatlan nemzetállam tézisét kimondó cikkelyére. Nobel-díja olyan nemzetközi visszhangot és párbeszédet generál, mondja, amelynek során kiderül, hogy „Románia maga is pont olyan multietnikus állam, mint az összes többi európai, illetve a világ többi országai, ami azt jelenti, hogy Alkotmányunk 1. cikkelye álságos és önkényes, korlátolt és nacionalista; hogy egy »nem-román« is válhat a románok és közös soknemzetiségű, többnyelvű kultúránk képviselőjévé; és, megnézvén Herta Müller prózájának a Bánság életéből vett román-sváb témáit, el kell ismernünk, hogy a nemzeti kisebbségeket néha – gyakran? mindig? – diszkriminálta a román nemzetiségű többség. Kényes témák, amelyek megvitatása nem volt és nem lesz könnyű.”

  Hát, ha ehhez az kell, hogy Herta Müllert olvassunk, akkor indulok is a bótba. Legutolsó hír, hogy Temesváron az egész készletet felvásárolták csütörtök estére.

  De ott legalább volt.

*Megjelent a reakción.

A vörös bika leszállt a vászonról. Már a teremtésekor elég nyomorultul érezte magát, és ebben nagy szerepe volt egy nem különösebben tehetséges vasmunkásnak. A nem különösebben tehetséges vasmunkás esténként hódolt a szenvedélyének, a pártlap kevés számú és silány minőségű, színtelen reprodukcióit másolta nagy buzgalommal a negyedik emeleti ruhaszárítóban, a lépcsőház lakói ezért enyhén ütődöttnek tartották, ám amíg a csöpögő ruhákat nem festékezte össze, addig nem foglalkoztak vele túlságosan, a nem különösebben tehetséges vasmunkás marha nagydarab ember volt.

A nem különösebben tehetséges vasmunkás valamiért úgy gondolta, hogy a Guernica eredetije színes lehet, és isten tudja, mi okból, a bikát vörösre színezte, ami, valljuk be, egy faluról származó vasmunkás esetében aggodalomra adhat okot.

A vörös bika aggódott is eleget, de a nem különösebben tehetséges vasmunkás tudta magáról, hogy nem különösebben tehetséges, és amennyiben ezt elfelejtette volna, akkor ott volt neki a lepcses szájú felesége, aki minden áldott fizetésnapon az orra alá dörgölte az erre vonatkozó sommás megállapításait, az asszony totál ideg lett, ahányszor meglátta az új festéktubusokat és ecseteket.

A vörös bikának nem volt oka aggódni, mert a nem különösebben tehetséges vasmunkást nem érdekelte mázolmányainak sorsa, ahogy késznek nyilvánított egy képet, a lépcsőházfelelős vihette is a pincébe, ahol a törvénytelenül kihasított saját rekeszének deszkafalaira szegezte a vásznakat, a pince eléggé huzatos volt, és a negyvenes égő amúgy sem világította be az odút.

A vörös bika jó húsz évet rágta magát az örökös sötétségben, amíg úgy nem döntött, hogy leszáll a vászonról. Állt egy kicsit a pincében, fújtatott egyet, horkantott, lábaival kapart, próbálgatta a bikaszerű mozdulatokat, de ebben sem talált semmi érdekeset, hát elindult világot látni.

A pincéből kivezető ajtót megvilágította a kicsi és koszos ablakon beszűrődő napfény, a vörös bika elgondolkodva nézte a ráragasztott színes plakátot, fürdőruhában mosolygott rajta egy szőke ifjú hölgy, testén keresztben szalag futott, azt írta rajta: Miss Europa.

A vörös bika becsúszott a plakátra, elragadta a nőt, és meglepődve tapasztalta, hogy Miss Europában egy csöppnyi hiba sincs. Egy ránc, egy szemölcs, szarkaláb a szem sarkában, egy májfolt, narancsbőr, anyajegy, erősebb pihék az ajkak fölött – az égvilágon semmi, de semmi.

A vörös bika nem volt meggyőződve arról, hogy lehet-e szeretni egy ennyire tökéletes nőszemélyt.

* Ez a szöveg a Metrion Animációs Filmfesztivál idei kiadására íródott Balázs Zoltán fesztiváligazgató felkérésére. Őt szidjátok.

Könyvbemutató, szerzői est, kicsit mindkettő, kicsit egyik sem.

A szerző nem annyira túlexponált figura, de oda szoktak figyelni, ha megszólal. Okos ember, én különösen kedvelem, néha ugyan nem értek vele egyet, de olyan gondolkodó író, akiért kimozdulok a hétköznapi biztonságból, még hullafáradtan is. (Ha a taposómalom egyben biztonságot is jelent, ezen még nem gondolkoztam alaposabban, otthagyni, a mókuskereket, majd visszamenekülni, mert az mégiscsak járt út, hm.)

A téma (vagyis egy része) az ántivilág, Ceausescu "nyitása" a '70-es évek elején, Secu, kihallgatás, jelentgetések, miről beszélget az egyetemről kirúgott Tolsztoj-olvasó a bányászkollégáival, miket gondol az okleveles csótányirtó, Wass Albert.

Minden adott tehát, hogy izgalmas est kerekedjék, ritka alkalom.

Mellettünk bennfentesek. Átélték, ott voltak, segítettek, ismerik, ugyanazt a poklot járták, haver, belső kör.

Magasról leszarják, hogy közülük egy (szerintem több ennél, de elfogult vagyok) arról beszél, ami miatt ők olyanok, amilyenek.

Csörög a mobil, zörögve kekszet bontanak, félhangosan kommentálnak, horkangatnak, elvannak magukkal. A test, a test ramaty, látszanak a bomlás virágai, zavaró, mert még nem annyira öregek, hogy természetesnek vedd, rosszul keringhetnek a nedvek, túl sok volt a cigi, leharcosok vidámkodnak, fényképezik egymást a telefonnal.

Nem mondják, hogy a másik ott kint hazudik, de megjegyzéseikkel éreztetik, hogy kicsit azétt másképp volt, megelőlegezik a csattanókat, ismerik a sztorit, a sztorikat.

Nem bírnak csendben lenni. Nem tudnak figyelni arra, aki kint, a pulpituson. Nem érzik fontosnak, leszarják a közönséget is. Nem szólsz rájuk, nem szólhatsz rájuk, mert ők mégsem a hőzöngő, műveletlen, érdektelen, popkult ifjúság.

Értelmiség, közvéleményformáló, funkcióban lévő, szent tehén-aspiráns mindahány.

Nem bántod őket. Pedig udvariatlanok, a másikkal, a közülük eggyel szemben, velem szemben, aki közönség, és érdekelne a dolog.

A test, a test az ramaty, bizony, nem erősek, nem szépek.

Azok lehettek, viszont így nem engedik, hogy elképzeljem őket legerősnek, legszépnek, fiatalnak, pedig erről is szólhatna ez az est, ha már egy közülük, szeretném kedvelni őket.

Cinikus vén dögök.

Nem láttam még olyan számítógépes játékot, amelyben azt játszottam volna, hogy számítógépen játszom. Megvan ugyan ennek a magyarázata, gombokat nyomogatni, vagy botkormányt ragadni azért, hogy a képernyőn a virtuális énem szintén gombokat nyomogasson, botkormány ragadjon – nem egy autógyorsasági verseny, na.

De azért gyanús. Virtuális állatkákat már nevelgettek a tamagocsik büszke tulajdonosai, ennek a lényege, ugye, az volt, hogy naponta kellett foglalkozni egy kis dobozba zárt virtuális édessel, mert ha nem, meghalt/megdöglött/elpusztult/semmivé lett, mindenki lelkülete szerint válasszon. (Azoknak, akik tamagocsi-temetőbe járnak emlékezni, javasolnám, hogy a fejfára kettes számrendszerrel írják fel az elhunyt „születési” és „elhalálozási” dátumát, hátha ezt látván kihagyják az „élt három hónapot, meghalt egy többnapos munkaülés miatt” elbocsátó szép üzenetet.)

A tamagocsi kapcsán eljátszadoztam „az informtamagocsi” gondolatával. A játék alapötlete: tulajdonképpen a virtuális énünket zárnánk egy kis dobozba, és ha naponta nem maroktelefonoztatnánk több percig, nem „küldenénk” neki e-mailt, nem „internetezhetne” egy keveset, akkor kezdene a figura rosszul lenni, ilyenkor gyorsan oda kellene ültetni a géphez. Alapélelmiszerek: kávé, szendvics. Sőt, az én informtamagocsim a te informtamagocsiddal messenger-kapcsolatba is léphetne, ahány „barátot” szereznénk neki, annyival kellene vele naponta többet foglalkozni, de annyival „erősebb” is lenne, és hogy a mogorva, barátságtalan, magánakvaló kolléga ebből ne húzhasson hasznot, alapszabályként rögzíthetnénk, hogy ha naponta nem lép kapcsolatba minimum öt személlyel, akkor kipurcan a virtuálipse, a morcos kolléga meg sirathatja virtuál-énikéjét, pukkadjon meg, a kollektíva összekacsint. Kész fejlődésregény lenne, én mondom, és végre nem a zabáról szólna.

Ezt egészen jó viccnek tartottam mindaddig, amíg egyik laptopról időlegesen át nem kellett költöznöm egy másik laptopra. Addig jól megvoltam a magam fabrikálta „posztkartezianizmusával”: adott a test, mellette a lélek, a kettő között kapcsolatot már nem a tobozmirigy, hanem a processzor jelenti, minél több magja van, annál jobb. Ki volt ez találva, beszuszakoltam McLuhan „elektronikus protézis” teorémáját, miszerint ezek a gépek tulajdonképpen testünk és érzékszerveink meghosszabbításai, így kapott a „masina” szó többletjelentést, testgép, jó szó, mégiscsak illőbb, mint az asztali számítógép, ez az életforma tényleg nem az evésről szól. Ráadásul becsempésztem a struktúrába a dinamikát is, feltételezvén, hogy a munkahelyi pécé minőségileg mégiscsak kevesebb, mint az otthoni számítógép, és a csúcsok csúcsa, az autentikus lét megalapozója: a laptop. Nem a halálról pattansz vissza, kedves Heidegger mester, hanem kinyitod a laptopod, ott a folyadékkristályos képernyő horizontnak, pont.

Eddig azt hittem, hogy ez az egész kérdés letudható azzal a megfogalmazással: „perszonalizálom” a hordozható gépemet. Személyre szabom. Jelszavak, internetes könyvjelzők, naptárak, finombeállítások, jegyzetfüzetek stb. – mindezek az én termékeim, minimál zongorafutamok, saját nóta. Én vagyok az úr, a gép csak cifra szolga. Hozzá lehet még gondolni dühös reggeleken azt a vulgárpszichologizáló tételt is, hogy minden gépnek saját lelke van (és milyen érzékenyek, fene a mimóza „ramm”-jaikba).

Hát nem. Egy laptop maga a Lét, benne vagy te Létező, a rosszul feltett kérdésre a felelet, ha. Hiába mented el a rendszert, készítesz dvd-t az alapprogramokkal, vehetsz külső memóriát több száz gigával, két hét szorongás a minimum a nagy büdös semmi közepén, amíg belakod az újat, nem lehetséges az ismétlés, adsz igazat Kierkegaardnak.

Azt mondhatják, Nyájas Olvasók, hogy túllihegem a dolgot, a posztmodern már rég túlhaladta a kérdést.

A posztmodern viszont nem kapott ajándékba egy mechanikus karórát, fiatalabb olvasók kedvéért: az olyan, hogy minden áldott nap fel kell húzni, mert másképp megáll. Könyörtelenül, nem segít sem ima, sem az internet.

Egy új laptop, egy mechanikus karóra, amelyet elfelejtesz felhúzni – na ez a metafizikai horror.

Nekiálltam lecserélni a Vistát XP-re. Vagyis vissza, Böjátusz jól érzett rá, olyan, mint amikor visszakeresztelkedik az ember fia. Mondjuk, beszédül egy Vidám Vasárnapra, fogalma sincs, hogy kerül oda, nézi a hangszereket, mert semmi más nem érdekli belőle, vagy legyen inkább egy újkatolikus mozgalom, szeretetünnep, oszt' egyszer csak odacsap. Ki innen, le vele, ez a meghatározó. Vissza a jól bevált templomba, a kereszt mögött ugyan málik a vakolat, a pap túlvizezi a bort (ezt csak a kép kedvéért mondom, katolikusként mindig is irigyeltem a protestánsokat, de ebbe most nem mennék bele), mégis csak az a megszokott. A miénk.

Az operációs rendszer mint világvallás, Microsoft-dogmatika. (A Macesek lennének a protestánsok, a Linuxosok bővülő csoportja gyakorolja az anarchovédikus inkább filozófiát.)

Csakhogy nem olyan egyszerű. A Vista nem enged, ő az erősebb kutya.

A jövőt végképp eltörölni, mondod, szerencsére a HP-ban van olyan opció (a BIOS-ban), hogy totál leradírozza a merevlemezt. Benyomod, elmécc tévét nézni, vagy nekiállsz megdönteni a Domino Nap csúcsát, idő van bőven. Ha csurdé a hard, vagy szebben, a király meztelen, akkor beülsz egy másik gép elé, megelőzendő a káromkodást előkészítesz egy rakás nasit, cigarettát, sört, miegymást, a lényeg, hogy legyen tele a szád, hátradőlsz, megropogtatod az ujjaidat, és a fülhallgatóba benyomsz valami rock n' rollt.

Az XP Home nem ismeri fel a merevlemezt (azért ez az op, mert ezt adták gyárilag a laptophoz, alján szeriálnámb). Rock n' roll megy, bólogatsz, ha te megszívtad, akkor a világ érzőbb fele szintén megszívta, fórumokat látogatsz, google-katekizmus, ott a válasz.

 A lényeg, hogy BIOS-ban ki kell kapcsolni a Sata-native-ot, vagy mit, és akkor az XP röhögve felrakja magát, ketten röhögtök, Bill Gates hűjje.

Csakhogy Bill Gates is röhög, munkatársai a pokol kórusa, az égadta világon semmi normális driver nem müx, rock n' roll party, a másik gépen kattingatsz, a HP oldaláról tőttögeted a drivereket, egybegyűjtve nem egy evangélium, inkább a könyvelőmnek lenne tetszetős a látvány, kódok, számok, nesze neked fájlnév, mindegy, csak köll mindenik, rácsapsz az exe-kre.

Hangkártya okés, videokártya okés, wi-fi okés, bluetooth okés, nagyjából minden okés, kivéve, hogy nem megy a net. Ahan, bólintasz, az ethernet adapterrel van a gond (nem hiába a vallásos révület, ethernet adapter, micsoda megnevezés). Viszont a HP oldalán nem találsz hozzá progit.

Ami ki van zárva, dühöngsz, fülhallgató le, ellenőrizni, nem költötted-e fel a családot a motyogással, a való világ csöndesen szuszog.

Fórumokra be, magyar ember magyarázza angolul a neve szerinti nem angolnak, hogy a HP oldalán a kívánt nyelv listájából válaszd az angolt, öcsém, ott lesz az angol nyelvűek számára összeállított driverek között.

Vagyis él ugyan a pécé píszi, választhatod a hungarianmagyart, világbábel, de az Ige a Holy Bible-ben található, ezt üti fel dáböljú is tanácsér'.

Ezt cselekedjétek.

Nem lennék építész Romániában.

Bölcsészként még csak ellébecol az ember, vidul a gyászos elme néhanapján, de inkább szűri a kortárs irodalmat, tereink nem filozófiai vitáktól hangosak, óriásplakátokon sem verset népszerűsítenek, köztisztviselőink, politikusaink virtuális naplóit is ki lehet hagyni nyugodtan az életünkből, ne nyíljon ki a helyesírási tájékoztató a zsebünkben, ha nem muszáj.

Ha néha behunyod a szemed, az segít. Néha bezárod az agyad, nem maradsz le semmiről. Megnyomod a „power” gombot, rögtön fellélegezhetsz. Becsukod a könyvet, lapjára fordítod, laza csuklómozdulattal ráteszed a süteményes tálat (strandon a törülközőt) – megy ez, mindennapi túlélési gyakorlatok. Szavaink nem csökevényesedtek el teljes mértékben, nem csak vizuális zajok, és A szellem fenomenológiáját sem láttam még sorozatfilmként (bár lehet, hogy túl keveset nézem a tévét).

Hanem építészként valószínűleg bomolna gyászos elmém. Megpróbáltam Kós Károlyt egy tárca erejéig utaztatni Erdélyben, de már az első székelyföldi falunál lemondóan legyintett, kiáltó szavammal mit sem törődve visszavonult a jól megérdemelt örökkévalóságába. A playback trombitálás sem tudta többé előcsalogatni.

Á, nem újgazdagék vendégforintokból rakott tornyai borzasztották el, sem a hétkrajcáros bankkölcsönből összetákolt viskók (melyek emberöltő múltán tizennégybe kerülnek. Az építőnek. Vagy a gyermekeinek.). Hanem, nevezzük így, mert ez illik hozzájuk: a blokkok. Suhan a szem a háztetők fölött, kéklenek a hegyek (mert zöldellni már nincs fenyves), a központban viszont sűríti a teret egy ronda betonskatulya. Egy, két, három emelet, földszinten Alimentara, netán vendéglátó-ipari helyiségnek tisztelt hodály, a vendéglátó-ipariból az ipari a találó összetétel, fönt termopán mögül számolhatod Laji báék kertjében a hasábfát.

Ott áll egy szál magában, mint az emberarcú szocializmus diadala, vízfeje lehetett a sokoldalúan fejlett szocialista embernek.

Városainktól is könnyen megzavarodhat egy jóerkölcsű építész. Nem kell bemerészkednie a tömbháznegyedekként nevesített féregnyúlványokba, elég, ha leül röpke öt percig egy köztérre. Amíg körbefordul a tekintet. Azt a csöndet, ami egy építészt körülfog – nevezzük Kőmíves K.-nak –, amikor szava bennszakad, na, azt kellene hallani. Nem kell Ybl Miklósnak lenni ahhoz, hogy megfoganjon benned a nagyátok. Mert a köztéri szobrok még csak hagyján (ne hagyjuk), valahová csak ki kell vonulni kortesbeszédet tartani. Ám építészünk vizuális terrorról motyog magában, sűrű fejrázások közepette anyázik. Javítanám, nem terror ez, barátom, egyszerű dilettantizmus vagy pénzhiány, ám Kőmíves K. könyörtelen, nem ád felmentést, eltorzult arcából cseppenként folyik el a szeme.

Vigyem el innen, rimánkodik, amíg kiérünk a városból, csukott szemmel nagyokat lélegzik. Bonchidára viszem, a Bánffy-kastélyt renoválják, európai díjat kapott a csapat, hátha Kőmíves K. megnyugszik, mert nem könnyű olyan emberrel utazni, aki egy házban nem csak a négy falat és a tetőt látja. Kőmíves K. nagyot rikkant, ahogy belépünk a kapun, a felújított épületrészekre, tornyokra futó pillantást vet csupán, jóváhagyólag bólint, a romok közé riad, kereszttéglákról hadovál, a csonka boltív felajzza, az ablaknyílásoktól szárnyakat kap, simogatja a romot. A volt könyvtárszobában szíve szorul: az ántivilágbéli kultuszminisztérium vasbetonnal tömte be az idő vasfogát (az Akasztottak erdeje c. filmet forgatták itt), ráplombálták a vasbetont plafonként, kujakpofont a históriának.

Kőmíves K. dühös, Kőműves K. szomorú, Kőmíves K. a halálán van, nincs az az írói képzelet, ami életben tarthatná. Téglánként loptátok szét a történelmeteket, mondja, és kisstílű történeteket raktatok össze belőle. Olvasd végig, öcsém, sóhajtja, az épületek régen versek voltak, ma már csak szavak.

Hazafelé olvasnám, hátha kikerekedik egy gyászbeszéd Kőmíves K. halálára, nem megy. És nem azért, mert nem anyanyelvemen íródott az elmúlt fél évszázad. Hanem mert értelmetlen.

Vissza akarom csatolni az Adriát. Elsősorban a legdélebb Dalmáciát, ami ugyan soha nem volt a miénk, de itt az ideje, kicsire nem adunk. Ha a horvátoknak ez problémát jelentene (és minden bizonnyal problémát jelentene, nemhiába van mindenütt kitűzve a horvát zászló), egye fene, adják nekünk Korcula szigetét, én azzal is megelégszem. Marad nekik elég tengerpart.

Az egész úgy kezdődött, hogy [tavaly] augusztus 20-án elindultunk nyaralni. Család be a Buci Bigyóba, a határőröknek csókolom, és végigsöprettünk Dél-Magyarországon. Ünnep volt, persze, de csak mintha vasárnap lett volna, eldöntöttem, az anyamagyarok nem érdemlik meg, hogy Trianonont gyógyítsak, ha kell nekik Fiume, legalább csináljanak úgy, mintha nemzeti ünnepünk nem csupán a kenyérről szólna.

A barcsi szállásadónőnk mindenesetre dilemmázott, hogy a felújított István a királyt nézze-e meg, vagy a tűzijátékot. Minthogy a fél Magyarországnak ez volt a legnagyobb problémája, a tűzijátékokat későbbi időpontra tolták el, hát végignéztüka felújított rockoperát. PAZS-zsal már a legelső benzinkútnál begyűjtöttük az összes kapható hetilapot, így olvastuk, hogy ez az István az igazi, vívódik, meg minden, vártuk a katarzist.

Elmaradt.

Másnap korán reggel küldtem egy sms-t a bátyáméknak, akik már valahol Fiume környékén lógatták a lábukat, hogy foglaljuk vissza az Adriát, mi kezdjük az alsó végétől, ők meg tegyenek meg mindent fent, ezzel keresztülcsorogtunk Horvátországon. Bátyám nemsokára visszaírt, hogy okés, ő már nekiállt a faunát emészteni.

Az autópályáról ódát írni nem érdemes, a lényeg az, hogy van, a kompon sem törték le a tükrömet, elmaradtak az izgalmak, ilyen, amikor a tettes visszatér a tett színhelyére. Tavaly is itt követtük el a szabadságot, én beleszerettem. Prizsbának hívják az üdülőfalut, Józsi fogadott, a vajdasági horvátmagyar, gyorsan elkalauzolt a házunkig, és itt akár be is fejezhetném a beszámolót.

Merthogy két dolgot szögeztem le kalandra vágyó útitársaimnak (asszony, Igucs, PAZS): 1. én szerelmes vagyok Prizsbába, tehát az elkövetkező tíz-húsz évben ide jövök nyaralni; 2. ha már ott vagyok, akkor nem megyek sehová. Az asszonynak is van sofőrkönyve, mehetnek, amerre akarnak, engem hagyjanak ki.

És szerintem igazam volt. Ültem a bérelt házunk teraszán, cirpeltek a kabócák a meredek, sziklás oldalban kapaszkodó fákon, néhány lépcsőfoknak tűnő betonfolton leereszkedhettem a partra, úgy húsz méterre volt, ha a melegtől elpilledve megsaccoltam. És onnan kezdődött a Nagy Kékség.

Úsztam halrajok között.

Tengerfenékre bámultam, balettoztam a vízben.

Gumimatracra feküdtem a tenger közepén, bámultam a partot, és sokkal jobban éreztem magam, mint a partról a tengert bámulók.

Gitároztam, ha úgy hozta kedvem, az Adria partján bluest játszani nem rossz élmény. Azért PAZS-zsal végigénekeltük a repertoárt, inkluszíve  az István, a királyt is, a katarzis ebben az esteben is elmaradt, nem az volt a cél. Énekelni akartunk.

Négyen egy könyvtárat vittünk magunkkal, végigolvastam mindenki adagját (naponta min. egy könyvet olvastam ki, jobb napokon kettőt is).

Írtam napi penzumokat a régóta tervezett kisregényből (huszonkét fejezetes lett).

Kétszer elsétáltam a négy kilométerre lévő bótig, egyszer vendéglőbe mentünk megünnepelni a házassági évfordulónkat,  sajnos, az alkoholmentes söröket csak a közeli kisvárosból tudtuk beszerezni, ezért ott is voltam. Korcula városába kalapot venni mentem el.

De nagyon igyekeztem vissza ilyen alkalmakkor a házunkba, a partunkra.

A miénkre.

Meg voltam elégedve a sorsommal.

Hát ezért kellene Korcula szigetét Erdélyhez csatolni.

Hogy amikor én nem vagyok ott, mehessenek a rommagyarok kikapcsolódni.

Lenne egy rakás elégedett, kipihent ember ebben az országrészben, lenne itt csodavilág.

Én mondom, ez a megoldás.

EU-Minimál

„A nyelv a Lét háza”, mondja Martin Heidegger, és most ne foglalkozzunk azzal, hogy mit is értett pontosan ezalatt, vagy mit értenek a heideggeriánusok, mert Heidegger tovább beszél, „költőien lakozik az ember”, mondja.

Olvassuk össze: költőien lakozik az ember a Lét házában, költőien lakozik a nyelvben, magyarul, ugye, ez úgy hangzik, hogy „nyelvében él”. Székelymagyarul egészen pontosan értem, az „élet” mint a „bennvaló”, a ház és környéke, „kimegyek az életbe”, mondta Nagyapám, künn az élet, így lakozott ő költőien, künn, és nem bent, pityókakapáláskor az életet verselte.

Így van kint számunkra az Európai Unió is. Kint Brüsszelben, Strassbourgban van Európa,


az európaiak kint gyomlálják a nyelvet.

Nem lakoznak benne, pláne nem költőien, bár nyelveken szólnak, mindenkinek szabad és lehet a sajátján, de inkább bábeli beszélgetés, mintsem Isteni szózat.

Ami nem is baj, a soknyelvűség érték, „Az Unió tiszteletben tartja a kulturális, vallási és nyelvi sokféleséget”, írja az Alapvető Jogok Chartájában, amely a Lisszaboni Szerződést hivatott megalapozni, továbbá azt is, hogy „Tilos bármiféle megkülönböztetés nem, faj, bőrszín, etnikai vagy társadalmi eredet, genetikai jellegzetesség, nyelv, vallás vagy hit, politikai vagy más meggyőződés, nemzeti kisebbséghez tartozás, tulajdon, származás, fogyatékosság, kor vagy szexuális irányultság alapján.”

Kisebbségi magyarként sem kell annyira otthontalanul érezzük magunkat Európában, a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Chartája hangsúlyozza „a kulturális kölcsönhatás és a többnyelvűség értékét, és tekintettel arra, hogy a regionális vagy kisebbségi nyelvek védelme és támogatása nem történhet a hivatalos nyelvek és azok megtanulása szükségességének a hátrányára, tudatában annak, hogy Európa különböző országaiban és régióiban a regionális vagy kisebbségi nyelvek védelme és fejlesztése fontos hozzájárulás egy olyan Európa felépítéséhez, amely a nemzeti szuverenitás és a területi integritás keretei között a demokrácia és a kulturális sokrétűség elvein alapul, figyelembe véve az európai országok különböző régióiban létező sajátos feltételeket és történelmi hagyományokat”, a tagállamok megállapodnak…

Az én magyar nyelvem szerint a megállapodás is többletjelentésű, hatalmas nyugalom árad belőle, megállapodott ember, megállapodott Unió.


Szóval nyugi van, korrekt alapállás,

politikailag korrekt, mai magyarul „le van tudva” a nyelvi kérdés, a tolmácsok üvegkalickákban élőben fordítanak, árad az információ valós időben, na, ez magyarul sehogysem hangzik, real time, ez az igazi.

És hát ez a bajom. A real time, Hérakleitosz folyója, a szavaink (a tolmácsok szavai!) el sem találják a valóságot, nem azért, mert rosszul fordítanak, a legjobban képzettek, le a kalappal előttük, csak épp filozófiai képtelenség, párhuzamosan csordogálnak a nyelvi patakocskák, a vízgyűjtő meg mocsaras.


Cuppog.

Cuppog az európai nyelvek mocsara, a lüdérckék vihogva hallgatják az aranyhalakat, akik pályázatot írnak ki a három kívánságra. Bikkfanyelven, mert az Európai Unió nyelveinek grammatikáját bürokraták rakják össze, márpedig ők végképp nem lakoznak költőien, tolómércével nem lehet verslábakat mérni.

Valószínűleg meg lehet szokni ezt is, nem tiltakozunk túlságosan ellene, a nyelvi szegénység, a költői lak nikkelezett kopárságának is megvan a maga szépsége, kissé ugyan életidegen, de hát, mondják fiaink, a faragott üléstámla kényelmetlen.

Csak azt ne kérjék, hogy szeressem is. „Nyelvem határai világom határai”, mondja egy másik filozófus, Ludwig Wittgenstein, egyébként Heidegger kortársa.

És tudta ő, miért beszélt egyes szám első személyben.

* Készült a 2009. április 9-i Kazinczy Ferenc Emlékév Zarándoklatára

Talán mindannyian emlékszünk még Esterházy Péter esetére. Befejezi a Harmonia Caelestist, pontosabban kiadás alatt a – most maradjunk ennél – családregény, még javítgatja a kefelevonatot, amikor szembesül azzal, hogy apja Csanádi fedőnéven „titkos megbízott” volt, ügynök, ha úgy tetszik, mi úgy mondjuk: besúgó.

Esterházy megírja ezt is, a Javított kiadás című könyvében mássalhangzóval jelzi, ahol sír, elerednek a könnyei, k, ennyi: k.

Amikor Molnár János Szigorúan ellenőrzött evangélium című könyvének kéziratát először olvastam, nemigen tudtam, hogyan viszonyuljak hozzá: lezárom a gépet, kilépek az ajtón, köszönök XY-nak, vigyázok, ne lássa rajtam, hogy őt olvasom, ő is benne van; mert tudom, hogy szűkebb környezetemben, Nagyváradon, a Királyhágómelléki Református Egyházkerületben ezt a könyvet így fogják olvasni, benne vagy, nem vagy benne, benne leszel a további kötetekben, ha ebben nem vagy benne – így kérdezik tovább ezt a történetet, ezeket a történeteket.

Mondhatjuk, persze, hogy mindenki benne van, benne volt, aki akkor élt, ilyen volt a rendszer, és ez is egy álláspont, megérteni a rendszert, mintha az felmentené az egyént, nincs akkora egyéni felelősség, a rendszer volt a bűnös, nem ő, elmúlt, lejárt, felejtsük el, ne foglalkozzunk vele, hiszen azóta mennyi jót tett, jó ember.

„…Az informátor – idézzük Molnár Jánost – a legritkább esetben elkötelezett kommunista, sőt, rendszerint egy ellenségesnek, vagy legalábbis gyanúsnak minősített csoport, társadalmi réteg tagjaként épp azért szemelték ki, hogy feltűnésmentesen informálódhasson övéi között. Volt lehetősége a választásra. És innentől, a választás aspektusainak sokrétűségétől kezdve válik az informátorok története a kommunizmus emberi drámájává…” (Kiemelés – D. Sz.)

Volt lehetősége a választásra tehát.

Igen ám, viszont Demeter M. Attila a Magyar Kisebbség „A pártállami diktatúra titoktalanításáról” szóló, 2007/1–2-es számában rámutat: „A totalitárius rendszerekre az volt jellemző, hogy nem választható alternatívákat kínáltak fel a polgároknak. Sokan, feltételezhetően Szilágyi Domokos is, kényszerhelyzetben lettek besúgókká. És pontosan ez a rendszer specifikuma: olyan választási helyzetek elé állítja a polgárait, amelyek nem valódi választási helyzetek, embertelen választási helyzetek stb.” (Kiemelés az eredetiben.) Tegyük hozzá, a filozófus szerint „ez ugyan nem menti fel az egyént a felelősség alól, de megmutat valamit a rendszer természetéből”. A továbbiakban azt írja: „Kivételesen jellemes, erős erkölcsi meggyőződésű emberek mondhatják ilyen helyzetben, hogy: inkább a halál, csakhogy többnyire nem vagyunk kivételesen jellemes emberek, s az »inkább a halál« pedig nem épeszű választási alternatíva.”

Molnár János a következőképpen fogalmaz: „A dráma erkölcsi vonatkozásait kihangsúlyozza az a helyzet, amikor az informátor egy vallási közösség bármilyen szintű vezetője (lelkész, pap, rabbi, imám, presbiter stb.), vagyis tisztségénél fogva, eskü terhe alatt, emberi titkok tudója és őrzője. Amikor tisztségénél fogva a rábízott egyén és közösség emberi integritásának védelmezője kellene legyen. Vizsgálódásom ezt a szempontot tekinti a legmérvadóbbnak, mert arra a kutatói tapasztalatra épül, hogy a lelkész-informátorok igen kis része az, akit karrier- vagy hatalomvágy motivál, aki örömét leli a kiszolgáltatottak kiszolgáltatásában, vagy konkurenciának tekintett kollégáinak a befeketítésében. Többségük emberi gyengeségek, szenvedélyek rabjai, akik a túlélési életstratégia részeként vállalták, hogy valamilyen szinten információt szolgáltatnak kollégáikról, vagy a rájuk bízott hívekről. Illetve többnyire valóban többre érdemes személyiségek, akik felvállalják, hogy tehetségük kibontakoztatását akár valamilyen szintű informátori szolgáltatás árán is megvalósítsák. Félreértés ne essék, ez a megközelítés nem ment fel senkit a felelősség alól, de biztosítja egyrészt azt a minimális objektivitást, ami a tudományos kutatás egyik elengedhetetlen feltétele, másrészt azt az empátiát, ami nélkül emberi sorsokat ábrázolni torzító egyoldalúsághoz vezet.”

Nézzük csak: két ember – A és B – utaznak a vonaton. A kétkezi munkás, B lelkipásztor. A a rendszer ideológiai kedvezettje, elvileg az „ő országa” Románia Szocialista Köztárság, neki találták ki, B országa „nem evilágról való”, hivatásszerűen adagolja a „nép ópiumát”, eleve a rendszer ellenségének van kikiáltva. A és B beszélgetnek. Nem tudjuk, hogy B elmondta-e A-nak, mivel foglalkozik, vagy csak elnyerte A bizalmát, mindenesetre B – adatolja Molnár János e könyv 255. oldalán – „egy fiatalemberről is jelent, akinek a nevét is megjegyezte, akit a vonatban ismert meg. Az illető panaszkodott, hogy leszerelt a milíciától, mert nem akarták figyelembe venni, hogy szeretne Bihar megyébe kerülni. Asztalosként dolgozik Nagyváradon, hallgatja a SZER-t, és igazat ad nekik. A [most maradjunk ennél] A nevű fiatalembert beazonosítják, és felhívják a Bihari Felügyelőséget, kísérjék figyelemmel.”

Ezt magyarázza meg nekem valaki. Nincs k.

Hiába, hogy ilyen a totalitárius rendszerek természete, hiába, hogy a lelkész is emberből van – B ez esetben a rosszat választotta. Merthogy, mondja Schelling, az emberi szabadság lényege éppen abban áll, hogy képesek vagyunk a jóra és a rosszra, és itt a hangsúly az és-en van. B tudta, hogy a jelentésével árt A-nak, belülről ismerte a rendszert, tisztában lehetett az információ következményeivel. B-nek A az égadta világon semmit nem ártott, ha fogalmazhatunk így, B-nek nem ez volt a dolga, nem erre szervezték be (kollégájáról kellett volna „informálódjon”).

De nézzük másképp: tegyük fel, B azt hitte, hogy A besúgó (volt milicista, ugye), és magát védendő jelentette fel őt (a foganatosított intézkedésekről nem tudhatott, nem előtte hozták meg a döntéseket). Merthogy ilyen volt a rendszer, a legegyszerűbb emberi kapcsolatokat is megmérgezte, családtagok jelentgették fel egymást, senki nem bízott senkiben, és pont ez volt a Szekuritáté célja.

Csökkenti-e B felelősségét a második verzió?

Nem. Molnár János ebben a könyvében megmutatja, hogy még a rossz választások esetében is létezett olyan megoldás, amikor aránylag tiszta lelkiismerettel ki lehetett szabadulni a csapdahelyzetekből: például ugyan aláírtál egy jelentési kötelezvényt, utána viszont teljesen érdektelen információkat szolgáltattál mindaddig, amíg használhatatlannak nem minősítettek, és le nem zárták a „megfigyelői” dossziédat (és többnyire áttettek a „megfigyeltek” közé). Fentebb, B történetében nem az „inkább a halál” dilemmáról volt szó, legfeljebb egy kis kényelmetlenségről, amennyiben A szintén informátor lett volna.

Ha mélyen magunkba nézünk, sejtjük, valószínűleg az első variáns igaz, B túlteljesített, megemlítette ezt is.

Ezért nincs k.

Pedig szerettem volna, hogy legyen, hiszen személyesen érint ez az egész. Nekem csak életem első tizenhárom évét „vitte el” az a világ, viszont gyermekként az élet szép, ezért túl sok ilyen irányú tapasztalatom nincs. Ellenben végignézem a szüleim generációját, akik legszebb és megismételhetetlen éveiket töltötték ilyen körülmények között, emlékszem nagyapámra, aki büszkén mutogatta, mi volt a miénk még az államosítás előtt, és látom, mennyire akarnak felejteni.

Semmi heroikusat nem találnak abban, hogy túlélték a kommunizmust. Valószínűleg semmi heroikus nem volt benne. Sőt, kissé mintha szégyenkeznének is. Idősebb írókkal beszélgetve éreztem, kényelmetlen a téma, hazudni kellett, hát dicséretet hazudtak, tömjént, szép jelent.

Piti kis történeteik vannak, emiatt elmaradt a katarzis kilencven után. Talán ezt szégyellik.

De akkor sem értem, hogy miért nem téma többmillió ember megnyomorított élete, nem beszélve a deportáltakról, a bebörtönzöttekről, a kivégzettekről.

Nem értem, hogy kilencventől errefelé miért nem hajtották el dühödten a hatalomba, közéletbe stb. visszaszivárgó kommunistákat, hiszen igazán tudhatták, mire képesek.

Ráadásul jelen esetünkben egyházi emberekről van szó, tehát bűnről és bűnbocsánatról kellene, hogy beszéljünk. Ehelyett „leleplezésekről” szólunk, arról, hogy a kommunizmus hazugságra épülő világa után további húsz évet hazudoztunk. Mert fogadjuk el, hogy a totalitárius rendszerek valóban nem biztosítanak valódi választási lehetőséget. De hogyan magyarázzuk az azóta eltelt húsz évet?

Molnár János „a kommunizmus emberi drámáiról” beszél.

Nos, sikerült kilúgozni szenvedéseikből mindent, ami nemes, ami katartikus erővel bírhatott volna, ami áteszményítette volna nyomorúságukat.

Az empátiámat hazudták el.
Ezért nincs k.

Az átvilágítási folyamatot ennek ellenére folytatni kell. Egyéb haszna mellett: legalább a szégyent ne hagyjuk örökül utódainkra.

Elhangzott Kolozsváron, 2009. június 25-én. Megjelent a Transindexen.

Lukács Csaba a Magyar Nemzetben közölt Ikonból politikus című írása (2009. június 11.) érdekes példája annak, ahogyan Szász Jenő baráti köre értelmezi az erdélyi magyar politikai történéseket (megjegyzendő, hogy argumentációjának jó részét az MPP belső levelezőlistáján Veress László, Szász Jenő budapesti tanácsadója és levélírója részleteiben már elcsöpögtette).

A szelektív logika működtetése önmagában még nem akkora vétek, bár jobb körökben csúsztatásnak nevezik az ilyent, én most eltekintenék ettől – reményeim szerint Lukács nem szándékosan alkalmazza ezt a technikát, hanem tényleg így gondolja. És ez a baj.

Árnyaljuk egy picit a képet. A jónevű publicista egyik tételmondata így hangzik: „Az Összefogás listájának nevezett névsorról azonban kihagyták a Szász Jenő vezette Magyar Polgári Párt prominenseit.” Két kiegészítéssel igaz ez a kijelentés. 1. Amikor a tárgyalások megkezdésekor Tőkés László az RMDSZ-MPP koalíciója mellett érvelt, „első kézből”, vagyis az RMDSZ-es vezetőktől arról értesült, hogy Szász Jenő még a tárgyalások megkezdése előtt különalkut szeretett volna kötni az RMDSZ-szel: felajánlotta az RMDSZ-MPP belső koalíciójának (!) a lehetőségét, Tőkés László kihagyásával, azzal az egyedüli feltétellel, hogy ő, Szász Jenő szerepeljen a leendő EP-képviselői listán a második befutó helyen. Ha erősebben szeretnénk fogalmazni, akkor azt mondhatnánk: tálcán odakínálta Tőkés László fejét Markóéknak (azóta más, nem RMDSZ-es és számunkra hiteles forrás is megerősítette a szászjenői tervezett huszárvágást). Talán Lukács Csaba is belátja, ilyen körülmények között kissé nehéz a pártpolitikai egyezséget tető alá hozni. (Nem beszélve arról, hogy az MPP országos politikai súlya egyáltalán nem kényszerítette az RMDSZ-t erre a megegyezésre, de ez más kérdés.) 2. Mindezeken túlmenően Tőkés László továbbra is a nemzeti lista felállítását tartotta kívánatosnak, hiszen a Magyar Polgári Pártnak Szász Jenőtől függetlenül is ott a helye egy ilyen konstrukcióban – ha nem megy a pártok közötti egyezség, akkor az EMNT égisze alatt lehet bevinni MPP-s politikust, gondolta, és ezirányú tárgyalásokat kezdeményezett az őt 2007-ben támogató szervezetekkel (Magyar Polgári Párt, Székely Nemzeti Tanács, Magyar ifjúsági Tanács, Erdélyi Magyar Ifjak, a civil szféra), Szász Jenő azonban valamiért nem ért rá személyesen találkozni a püspökkel (teremfoci-csapatát kísérgette a nagyvilágban). Az EMNT ennek ellenére felajánlotta az MPP-nek a befutónak tekintett negyedik helyet – Szász Jenő ebből sem kért. Ennyit a kihagyásról. És higgye el Lukács Csaba, hogy most nem az MPP alapító elnökét „diabolizálom”, ahhoz félnünk kellene tőle – mi csak meg szeretnénk érteni néha tetteinek a mozgatórugóit, és ez nem mindig lehetséges.

Ugyanezen logika alapján írja a következőket Lukács: Tőkés László „nyíltan szembement a Magyar Polgári Párttal és annak elnökével, Szász Jenővel…” Itt azért leszögezném: hogy nem azért van súlya Tőkés Lászlónak, mert létrejött a Magyar Polgári Párt, hanem azért beszélhetünk egyáltalán polgári-nemzeti oldalról Erdélyben, mert van nekünk egy Tőkés Lászlónk. Szász Jenő nem azonos kaliberű Tőkés Lászlóval, még akkor sem, ha ezt ő és barátai így szeretnék. A Lukács Csaba által is citált számok mutatják, hogy Tőkés László egymagában több támogatóval rendelkezik (ha már politikusként beszélünk róla), mint a tényleges versenyhelyzetben egyszer megméretkezett MPP együttvéve (Szász Jenő támogatottságáról – igazi versenyhelyzetben, ugye – a Hargita megyeiek állítottak ki bizonyítványt, amikor vele szemben látványos különbséggel Borboly Csaba RMDSZ-es ifjú titánt választották a megye első emberének). Ugyanakkor azt is megjegyeznénk, hogy a Szász-doktrína, mely szerint „az MPP én vagyok” (lásd az első kongresszusuk előtti sajtónyilatkozatait) a kampányban nem működött, a helyi és megyei MPP-szervezetek cselekvően támogatták Tőkés László korteshadjáratát. Ennyit a szembemenésről.

Azt is írja Lukács Csaba: „a székelyek jelentős részének elege van az RMDSZ-ből, és ebből még Tőkés kedvéért sem engednek”.

Nem tudom, mennyi az a jelentős rész, de egyrészt nem a többség (lásd a helyhatósági választások eredményeit), másrészt, de igen, engednek Tőkés kedvéért (lásd Hargita és Kovászna megyék idei mutatóit az EP-választásokon).

Nehéz Lukács Csabának válaszolni úgy, hogy ne olvasnák ki belőle egyesek az RMDSZ „rehabilitációját”. Még csak szándékomban sem áll.

De lássuk tisztán, Tőkés Lászlónak választania kellett: vagy követi Szász Jenőt politikai ámokfutásában, és asszisztál a „a nyolc éve építgetett, az RMDSZ lehetséges alternatívájaként porondra lépő erdélyi nemzeti oldal” teljes lenullázásához (mert Szász Jenő elhibázott politikai döntései – amelyekben sokszor még saját elnökségének határozatait is felülírja – errefelé mutatnak), vagy vállalja a „kettős kiütés” kockázatát egyéni indulásával, és az erdélyi magyarság európai képviselet nélkül marad, hiszen Romániának 2009-től kettővel kevesebb EP-képviselői hely jutott (ez az adat is kimaradt Lukács érvkészletéből). Vagy felülemelkedik személyes sérelmein (erről Lukács Csaba is tudna beszélni), és a köz érdekében vállalja, hogy „ikonból politikussá” degradálják azok, akik tulajdonképpen azt szeretnék, hogy ikonikus magasságából lehetőleg ne szálljon alá kies erdélyi magyar politikánk bugyraiba.

Ellenszélben (és nem csak MPP-prominensek, de egyes RMDSZ-es helyi szervezetek is „behúzták a kéziféket”) sikerült megtartani a három helyet, és az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum keretén belül el lehet kezdeni közösen dolgozni erdélyi magyar közösségünk érdekében.

Ez eredmény.

A többi mellébeszélés.

Demeter Szilárd
Tőkés László sajtófőnöke

Magyar Nemzet, 2009.06.19.

Ősidőkben, amikor magam is Kolozsváron ittam a "studentek" keserű sörét, a legjobb viccnek a talán háromszéki cigányok elnevezését tartottuk, akik egy BBTE-s hallgatói csoport terepmunkája után lazán úgy kategorizálták a szépreményű egyetemistákat: "Bolyai-gyerekek".

Azóta is  tetszik, Bolyai-gyerekek, kár, hogy a mögöttes tartalom nem szervesült, nem tudsz rámutatni, íme, ők a Bolyai-gyerekek, nem olvasol ilyen mondatokat a sajtóban, hogy a Bolyai-gyerekek ezt és ezt csinálták, a Bolyai-gyerekek nem léteznek, pedig létezhetnének.

Tegnap, pénteken, a kolozsvári székhelyű ifjúsági szervezetek képviselői (akik nem Bolyai-gyerekek, bár lehettek volna) mocorogtak, merthogy ötven éve olvasztották egybe a Bolyait a Babeşsel, húsz éve már multikulti, de Babeş-Bolyai gyerekek sem nevelődtek ki - félanalfabéta, enyhén hülye oktatók (?), kutatók (?) viszont igen.

Kaptam egy levelet, Vári András szignálja, akiről a gugli nem sokat tud (vagyis sem BBTE-s, sem UBB-s kutatóként/oktatóként nem találja). Az ő felszösszentéből idézek:

"...semmi gond, hogy a magyar egyetemre emlékezzünk, sőt dícséretes. Ám a plakáton az egyik  szervező nem más, mint az az EMI nevű szervezet, amelyik sorozatosan olyan rendezvényeket szervez, ahol azt hirdetik, hogy a sámánok tudománya az igazi, nem az orvosoké, a magyarok a aszíroktól származnak, nem volt holokauszt, a román szomszédaink és kollegáink pedig büdös olájok, most , vélhetőleg azt, hogy nem létezik magyar oktatás az egyetemünkön..."

Túl a helyesírási hibákon (bár egy egyetemi oktató/kutató esetében szerintem ez a minimum, amit elvárhatnánk, ha nem tud helyesen írni, akkor kérje meg a titkárnőjét/asszisztensét/bölcsész kollégáját, hogy nézze át, de ne röhögtesse magát - és az erdélyi magyar felsőoktatást - az egész világ szeme láttára), ami "elgondolkodtat és hümmögésre késztet" (szófordulatok az idézett levélből), az a nagyfokú primitívség, ami csak úgy sugárzik az EMI leírása kapcsán.

Hogy Vári András vitakultúrája, argumentációs technikája nem haladja meg a mezei "kommentelők" ad hominem-érvkészletének szintjét, siralmas, de nem meglepő, Kolozsváron egyre inkább létjogosultságot nyer az akadémiai gőg (lásd a Péntek-Berszán-Szilágyi véleményt a PKE szakindításáról) - bunkósággal párosulva viszont kontraproduktív.

Lejáratja a BBTE magyar oktatóit.

Olybá tűnik, hogy a felsőoktatás fellegvárában lemondtak a gondolkodásról. A racionális vitáról. Az eleven dialógusról.

Vagy egész egyszerűen arról van szó, hogy az értelmesebb oktatók hagyják az idiótákat szabadon garázdálkodni. Nem zavarja őket, vagy nem eléggé, hogy a nevükben "hümmögjenek és elgondolkodjanak". Netán nem is tudnak róla.

És csodálkozunk, hogy a felsőoktatási tanulmányok rubrikába a szépreményű hallgatók (akik Bolyai-gyerekek kellene, hogy legyenek) odafirkantják: Babes-Bólyai Tudományegyetem.

Így.

Bretter György pedig visszaevez, hogy fogában tartva vigye át Kolozsvár szellemét a túlsó partra .

Melléklet

Academic writing

Vélemény a Partiumi Keresztény Egyetem szakindítási szándékáról

Prédikáció az egységes erdélyi magyar egyetemről

Ellenesszé Political Pleasure prédikációjára

Egyetemi kilátások - vita Kolozsvár és Várad közt 

Magyarország miniszterelnöke Gyurcsány Ferenc. Tetszik, nem tetszik, ez tény.

Érzelmileg nem viszonyulok hozzá, nem utálom, nem szeretem, de kitüntetést nem fogadnék el tőle. 

Viszont Gyurcsány Ferenc kitüntetéseket osztogat, mondhatni, ez a dolga, három RMDSZ-es politikus meg átveszi, nekik meg az a dolguk, biztos megérdemelték.

Nézzük csak a rövidhírt:  "A Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje (polgári tagozat) kitüntetést vehette át Gyurcsány Ferenc miniszterelnöktől Cseke Attila, Kelemen Hunor és Márton Árpád. Az állami kitüntetéssel a romániai magyarság szolgálatában, a magyar-román államközi kapcsolatok fejlesztése érdekében kifejtett tevékenységüket ismerte el a Magyar Köztársaság." (A hivatalos anyagot lásd a kormányszóvivő honlapján.)

Ez eddig rendben is van, mint mondtam, számomra ugyan gusztus kérdése lenne, de ha egy miniszterelnök kitüntet egy politikust, tegyük fel, megérdemelten, és a politikus ezt el is fogadja, akkor, legalábbis a politikai álmoskönyv szerint, ennek politikai hozadéka is van.

A kitüntetett politikusaink, úgy tűnik, nem büszkék a kitüntetésre (kivéve Cseke Attilát, de erről kicsit később), vagy a kitüntetővel lehet bajuk. Ugyanis sem Kelemen Hunor honlapján, sem Márton Árpád honlapján nem díszeleg a digitális középkereszt, egészen pontosan egy mukk sincs az egészről. (Cseke Attila a sajtószemléjében említi.)

Ezt még megértem, én sem nagyon dicsekednék vele. Nem igazán hoz szavazatokat, ha kiderül, hogy Gyurcsány Ferenccel parolázok.

A pártsajtó viszont ennek tudatában hazudik is egy nagyot, az ÚMSZ tudósításából idézek: "A Sólyom László, Magyarország köztársasági elnöke által – Gyurcsány Ferenc magyar miniszterelnök előterjesztése alapján – átadott kitüntetéseket..." Hoppá, mondok, Sólyom elnök úr adta át, akkor miért nem volt körbehozsánna a honi sajtóban? Nézem a Miniszterelnöki Hivatal honlapját, ott a köztársasági elnökről egy szó sincs, előkapom az MTI tudósítását, Sólyom László neve elő sem fordul.

Ott tartunk, hogy a - tegyük fel - megérdemelt kitüntetéseket csak úgy vesszük át Gyurcsány Ferenctől, hogy Sólyom Lászlóval takarózunk.

Hát akkor ne vegyük át.

Vagy ha igen, akkor vállaljuk, mert mégiscsak egy hivatalban lévő miniszterelnök adta át, nem valami utcai hazudozó. Megsértik Magyarország miniszterelnökét, semmibe veszik Magyarország államfőjét.

Inkább legyenek büszkék rá. Például mint Cseke Attila, aki a Bihari Napló november 15-i számában még nyilatkozott is erről (bár a felvezetőben ott is úgy tudják, hogy "Sólyom László köztársasági elnök javaslatára a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét vehette át"!), idézem: "Ez a kitüntetés csak név szerint az enyém. Úgy érzem, mindazoké ez a díj, akik hittek bennem, megbíztak bennem és támogattak. Tehát ugyanúgy a bihari és erdélyi magyaroké is." 

Hát ez a bajom. Mert az is dühítő, hogy az újságíró butaságból, információhiányból vagy csak rosszul értelmezett párthűségből hazudik a lapjában, tényeket ferdít, Sólyom László köztársasági elnököt használja fel Gyurcsány Ferenc miniszterelnök "eltakarására". Azt is nehezen viselem, hogy kitüntetett politikusaink Pesten paroláznak, itthon meg inkább csendes magányukban pökik és fényesítik a középkeresztet, nehogy véletlenül a választópolgár ebből ítélje meg értéküket.

De az én nevemben ne vegyenek át kitüntetést. Pláne ne olyan ember, aki egy ravatalozó alapkőletételénél a következőket képes mondani: "egy új építmény átadása, de már az alapkövének a letétele is azt bizonyítja, hogy az illető közösség helyben képzeli további jövőjét is, jobb körülmények között, a választott vezetők dolga pedig, hogy hozzásegítsék őket ennek megvalósításához."

És ez az ember játszott "kiemelkedő szerepet a magyar-román együttes kormányülések sikeres előkészítésében és lebonyolításában, a Magyarország és Románia, valamint az országainkban élő nemzeti közösségek számára egyaránt kiemelkedően fontos megállapodások létrehozásában" (l. a középkereszt indoklását).

Mit mondjak - olyanok is lettek.

Olvasom Markó Béla nagydolgozatát az ÉS-ben (átvette a Trindex is), és azon gondolkodom, kinek írta.

Habár már kampány van, mégsem annak a – közvetlen – része, kampányüzenetnek túl hosszú és túl bonyolult, nincs az a mezei rommagyar választópolgár, aki végigolvasva rohanna pöcsételni (már ha végigolvassa). Bár tele van olyan maszlaggal, amelyekkel etetni szokták a bús erdélyi honfiút.

Nem írhatta az egyszerű ÉS olvasónak sem, annál az egyszerű oknál fogva, hogy annak meg túl gyenge. Rendszeresen olvasom az ÉS-t, merem állítani, hogy jóval színvonalasabb szövegekhez szoktam hozzá. Ez nem egy nagyívű esszé, na, sem nem vitairat, sem nem elemzés.

Ez zakuszka.

Mosakodna? Ki előtt? Üzenne? Kinek? Ok, Tőkés László a radikális nem-megegyező, önös érdekeit követi, nem az erdélyi "közmagyarét" (MB), Orbán Viktor a gonosz Mikulás, aki úgy ad, hogy viszi a házat stb., értem én. Össze van rakva a kép, ahogy illik, de, ismétlem, az ÉS színvonalához képest mélyen alulteljesítve.

Az a sanda gyanúm, hogy Markó ezt a szövegét komolyan gondolta. Értelmiségit játszik, a szellem embere vezeti e hont, ilyen.

Az a sanda gyanúm, hogy jelenleg ennyire képes. Ez van a fejében.

Erről az emberről a Nyugat 100 éves évfordulója tiszteletére portréfilmet fognak forgatni (pályázati pénzből, innen tudom, a kuratórium elnöke cöcögtetett egyet). Hiányos ismereteim szerint a Nyugat szerzőit nemigen fizették meg nem írt verseikért, és Bélánk elég tisztességes honort akasztott volt le ilyeténképp, ha még emlékszünk rá (sajnos, nem azért fizették, hogy azokat a verseket ne írja meg. Meg fogja írni.). Ha azt mondják, "erdélyi költő", tízből tíz embernek nem Markó Béla fog eszébe jutni, ha azt mondják, Markó Béla, tízből tíz embernek nem az fog eszébe jutni, hogy ő költő.

Olvasom ezt a szöveget, és nem Sütő András jut eszembe. Sem Bretter György, sem Székely János, sem Gáll Ernő, még csak Domokos Géza sem. (A Nyugat szerzőit értelemszerűen nem említem, nyugodtan kizárhatjuk őket az összehasonlításból.)

Olvasom ezt a szöveget, és Borboly Csaba jut eszembe, meg Sike Lajos.

Kínos, no

Mi lenne, ha a reflexiót az egy megmaradt okos emberükre, Székely Istvánra bíznák? (Vajon látta ezt a szöveget publikálás előtt? És ha igen, hogy érezte magát, mikor megjelent?)

Azonkívül, hogy megkönnyítenék a dolgom, mert értelmes emberekkel könnyebb vitatkozni, nem égetnék magukat. Mert az rendben is van, hogy Markó úgy véli, a magyarországi baromságokat lehetőleg ne importáljuk kies Erdélyországunkba, de akkor lehetőleg ne is exportáljuk szellemi szegénységünket.

Enélkül is eleget röhögnek rajtunk, ami még kínosabb, most már megint sajnálkoznak is.

Nem mintha röpke pillantást vetve az anyaországi kurvulásra joguk lenne rá, de azért bizonyos szint alá ritkán mennek.

Igaz, száz év múlva nem fognak emlékezni rájuk sem.

Sztezsár, mi azt isszuk Románba’, mit?, Sztezsár, így hívják, az jó, te, erős, vagy hétfokos sör, Románba’ inkább a töményet vedelik, sört csak akkor, amikor foci van. Meg se nézik az útlevelet, úgy megyünk át a határon, mintha bevásárolni indulnánk, azután kanyar, a busz lepakol a gáránál, így mondják a vonatállomásnak, gára, és ott felülsz a kettesre, a nagy hídnál meg leszállsz, vagy taxizol, olcsó, lá sántier, ennyit kell tudni, így mondják Románba’, sántier.

És ha jön az ellenőr?, kontrol, így hívják, a patron, ő a főnök, tud róla, de ha mégis elkapnak, veszem elő a világútlevelet, turiszt, mondom, máj brádör, Drakula, ungur, mondja ő, nu bozgor, ungur, mondom én, anyád, jól elvagyunk, minket nem utálnak annyira, mint a székelyeket, mér’ nem oda mentél, hová, hát a székelyekhez, oda meg minek, nekik sincs munkájuk, ráadásul nem értik, mit akar dolgozni ott egy „anyaországbéli”, baszom az anyaországozást, oda csak főnöknek megy a magyar. Ahhoz meg iskola köll. Vagy kapcsolat. Voltunk a haverokkal egy hétvégén, szép a táj, de a kocsi majdnem ott maradt.
Két búsmagyar rí a pusztába belé. Egyik harmincas, a másik ötvenes, úgy érzik, még van mit élni.
S a nők? Gádzsiká, így mondják, nem rosszak, te, jó párnásak, de olyan gyorsan beszélnek, hogy belefárad a füled, és jár a szájuk folyamatosan. Csak hamar öregszenek, gyerekszülés előtt kell elkapni őket, mer’ utána elengedik magukat, folynak ki a cicanadrágból.
Isznak, nézik a hórihorgas kutat, a csikósokat, a kilenclikú hidat. A másik poszteren Budapest van, Gellért-hegy, Országház, oda nem néznek.
És a románok, izeg-mozog az ötvenes, mert mégiscsak közel van Románia, legalább befogná az asszony száját, ők is csak emberek, mint mi. Kicsit büdösek, kicsit harsányak, latin nép, mondják ők, olyan olaszosak, minden templom előtt vetik a keresztet, megyünk az utcán, a kolléga egyszer csak elhallgat, keresztet vet, utána meg folytatja a nők gusztálását, ahol abbahagyta. Dolgozni viszont furán dolgoznak: néha hajtanak, mint az állat, néha meg elengedik magukat, mint a gyerekek, és képesek olyan dolgokon vitatkozni, hogy a Szteáuá, ez az ő Fradijuk, mér’ kapott ki a Cséférétől, ilyenkor egy kicsit bozgoroznak, mert az meg valami kolozsvári magyaré, üvöltenek egymásnak, de verekedni még nem láttam senkit. És hát ez a Dzsidzsi Békáli az isten, övé a Sztéaua, valahol a Kárpátokon túl épített templomot, amit ezek a büdös életben nem fognak látni, de ettől ő a szent ember, jó román. Hát ilyenek. Mint mi.
Az ötvenes megcsóválja a fejét, azért mi nem vetjük a keresztet minden templom előtt. Nem, bólint a harmincas, valóban nem.
Más magyarokkal találkozol-e, romániaiakkal?, aham, te, néha igen, de a fene tudja megállapítani, ki a magyar, mert üzletben mindenütt románul beszélnek, még ha mindketten magyarok, akkor is. És ha mész velük, mondjuk diszkóba, rögtön románul kezdenek beszélni, és nem néznek rád. Úgyhogy inkább a románokkal megyek, ha megyek, azok unguroznak, meg poénkodnak, nagyon élvezik, hogy egy kukkot sem értesz, néha törve lefordítják, hogy min röhögnek, de nem rosszindulatúan csinálják, hanem csak úgy, viccből, utána itatnak, a lányok meg simogatnak. Nincs baj velük. Meg hát a kicsi pénz is pénz.
Az, helyesel az ötvenes, kell a pénz, s a család? A gyerekeknek hoztam egy baromi nagy plazmát a Flancóból, hadd bámulják, az asszony is készülne valahová dolgozni, azt mondják a román barátaim, hogy Spanyolba’ az eperszedést jól megfizetik, azt intézem, vegyék be egy csoportba.
Mint románt?, kapja fel a fejét az öreg, mint magyart, Spanyolba’ azoknak tökmindegy. Te miért nem mégy, kérdi az ötvenes, messze van, feleli nyugodtan a fiatalabb, egyébként is asszonymunka.