Egy független szakértő naplója

0. adás

Felkértek egy vitaműsor vezetésére. Élőben, ahogy mondták, egyenes adás, rögtön lecsaptam rá, jó cím: Egyenes adás. Kértem öt perc gondolkodási időt, hogy végigzongorázzam a feltételeimet. A tulajdonossal nincs gond, érdekeinek megfelelően váltogatja politikai nézeteit, a szerkesztő régi motoros a szakmában, már az ántivilágban is ezt csinálta. Kértem egy saját ügynököt, három asszisztenst, hetenkénti megjelenést a holdinghoz tartozó országos napilapban (publicisztika, szakértői elemzés), illetve átlag kéthetente megfuttatják a nevem a bulvárlapjaikban, imázsom: nagykanállal eszem az életet, nőcsábász vagyok, ugyanakkor érzékeny lelkülettel bírok, várom a nagy Őt, eddig még nem találtam meg a tökéletest, tudok főzni, családcentrikus vagyok, mindazonáltal független és erős akaratú, a testem szép. Az ex-nejeim meg fognak pukkadni. A marketing-barátnőt nem akarták fizetni, így be kell szuszakolnom az asszisztensi keretbe. Állják a beszédtechnika óráimat is.

0.1. adás.

Az álláshirdetésre száznál többen jelentkeztek. Van két asszisztensem, mindkettő három diplomával, felsőfokú nyelvvizsgákkal: van egy közgazdász-filozófus-informatikusom, illetve egy jogász-bölcsész-pszichológusnőm. Előkészítik az adásokat, háttéranyagokat kollázsolnak (nem több, mint három oldal!), adásidőben pedig rejtett monitorra továbbítják majd azokat információkat, amelyek a beszélgetés során előkerülhetnek: amikor megemelem az írószeremet, tudják, hogy annak a dolognak utána kell nézni, egy percük van rá, hogy leszedjék a netről, összegezzék a lényeget és tizenhármas betűnagyságban átküldjék. A szemem nem a régi.

A modellügynökségnél találtam egy színésznőcskét, az ügynököm benyomta a saját készítésű szappanoperába, kicsit menjen a neve, én a sztori szerint majd egy belső fogadáson ismerem meg, az egyik forgatókönyvírót átállították a mi történetünkre. Anyám aggódik az ingeim miatt, fel akart költözni hozzám vasalni, alig tudtam lebeszélni.

0.2. adás

A főcím egészen jóra sikerült, kissé jamesbondos, a stylist remekelt. Megnéztem a féléves tematika-listát, Koszovót kivetettem, a csapból is az folyik, nem érdekel a szimbolikus politizálás. Azt az ötletemet, hogy az első adásba csupa talk-show vezetőt hívjunk, elvetették, nem csinálunk reklámot a konkurenciának, mondták. Megsértődtem, mert ezek szerint nem bíznak abban, hogy le tudnám játszani a pályáról őket. A marketinges elmagyarázta, hogy nem erről van szó, de egészen a fizetésemelésig nem akartam megérteni. Megnéztem a stúdiót is, térfigyelő kamerák képeit vetítik háttérnek, a nem hozzánk tartozó fényreklámokat kitakarják. Kell valami, érzem, ami egészen sajátossá teszi a műsoromat. A kreatív igazgató a szaggatott kameramozgást nem tartja elégégesnek.

0.3. adás

Végignéztem a konkurenciát, izzadságszagú mindahány, dilettánsok vezetik. Nem tudnak kérdezni. Pedig tudhatnák, nem a válasz a fontos, hanem a jó kérdés. És a jó kérdésekért meg kell küzdeni. Tegnap éjszaka alaposan végiggondoltam a módszertant, mától kezdve nem olvasok újságot. Nem olvasok többé szakirodalmat. Kirúgtam a filozófusomat, helyette felvettem egy költőt. A bölcsészt visszaküldtem egy intenzív latin- és ógörög kurzusra, de Platónt nem olvashat. A térfigyelő kamerák képei helyett a szerkesztőség élete fog menni direktben, a díszletezők most építik át a szerkesztőségi szobákat. De ez sem elég, kell még valami. Kell még valami. Ma három interjút adtam, mivel kipattant, hogy őrületes partyt tartottam a színésznőmmel, volt dolga a fotósnak, nem mondom. Anyám dohogott a telefonban, hogy nem látta a családi fotót az íróasztalomon, mindent nem szállíthattam át a stúdióba. A könyvtáramat elküldtem a zúzdába, a cég megvásárolta egy filozófusprof hagyatékát, miket össze nem kapart magának a jó öreg, nekem adják majd a műsor végén. Fura a lakásom mását látni egy stúdióban, zavar, hogy nincs teteje, látom a lámpasorokat, a kamerák robotkarjait. Gondolkodunk rajta, hogy majd beköltözöm egy hónapra, készítünk egy realityt is.

0.4. adás

Megvan az ötlet. Én egy zseni vagyok. A meghívottakra hazugságvizsgálókat kötünk, a monitorokon mindenki láthatja, hogy ki mikor hazudik. Most folyik a meghívott-válogatás. Rengetegen jelentkeznek, a fene tudja, honnan értesülnek ilyen hamar ezek a politikusok, csúcsértelmiségiek. Egymást ajánlgatják.

0.5. adás

Az már nem kifejezés, hogy zseni vagyok. Elképzelésem szerint beépítünk vendégként a meghívottak közé egy igazi őrültet is, aki Napóleonnak hiszi magát. A doki szerint egyébként teljesen normális, vagyis senki nem fogja észrevenni. Azt ígértük neki, hogy ha ebben az adásban senki nem veszi észre, mennyire őrült, akkor kiengedik az intézetből. Az igazgató egészen belelkesedett, a tulajdonos meghívott vacsorára. Nagy dobás lesz, mindenki érzi. Kapom a gratulációkat a szűk felső vezetéstől, a munkatársak csak a hazugságvizsgálóról tudnak, kivéve a két, biztonságinak beöltöztetett ápolót.

Egyenes adás

A Szakértő nem fogadja a meghívottakat. Ezt a Politikus neheztelően szóvá is teszi, a Szakértő asszisztensnője viszont megmutatja a szerződés záradékát. A Politikus asszisztense két jogászi véleményezést mutat fel, a botrány elcsitul az Író érkezésével, aki dedikált példányokat osztogatva érkezik. Nagy a médiaérdeklődés, ezt a Színész műfelháborodással nyugtázza, alig tudta átverekedni magát a fotósokon, mondja. Megérkezik a Vendég is, a Politikus és a Színész az őt kísérő biztonságiak láttán elismerően, és némiképp irigykedve csettintenek. Megérkezik a Szakértő, elnézést kér, interjút adott, mentegetőzik, láthatóan ez mindenki számára elfogadható válasz.

A Szakértő bemutatja a meghívottakat, „A nagy emberek meteorok: felemésztik önmagukat, hogy fénnyel árasszák el a világot.”, idézi, a Vendéget mint Kollégát nevesíti. Saját kezűleg illeszti a tapadókorongokat a meghívottak testére, két csinos ápolónő segédkezik neki. Rövid felvezetésében a hazugságvizsgáló működését ismerteti a nézőkkel, akkor mozdul a kijelző, ha a vizsgálati alany hazudik, a meghívottak értőn bólogatnak. Az ápolónők a Szakértőt is bedrótozzák.

A Szakértő tesztként egy könnyen ellenőrizhető kérdést javasol, először a Vendéget kérdezi:

Szakértő: Ön Napóleon?

Vendég (erősen koncentrál): Nem vagyok Napóleon.

A kijelző szélesen kileng.

A Szakértő hisztérikusan felnevet. Ezek szerint Ön mégis Napóleon, mondja, nem vagyok Napóleon, erősítgeti igazát a Vendég, kijelzője folyamatosan pulzál. A többi meghívott zavartan próbálja bizonyítani a Vendégnek, hogy nem normális. A Vendég azt hajtogatja, hogy rossz a gép, majd türelmét veszítve visszakérdez:

Vendég (a Szakértő felé, de mintha mindannyiuknak mondaná): Mondja, biztos abban, hogy mindezt nem képzeli? Hogy Ön a Szakértő, hogy itt vannak a kamerák, kifizettek egy rakás pénzt Önnek mindezért, és hogy itt ülünk?

Szakértő (hosszasan elgondolkodik): Igen, biztos vagyok benne, hogy ez a valóság.

A kijelző elmozdul.

Ezt nem hiszem el, kiált fel döbbenten a Politikus, itt mindenki megbolondult, kész kabaré, nevetgél erőltetetten, a kijelzője elmozdul, a Színész szaval, engem egy lepke álmodik, lepkeálom az életem, az Író az asztalra csap, ez itt a jobb kezem, honnan tudja, kérdezi tőle a Vendég, tudom, mondja az Író, tudja a fenét, honnan veszi, hogy ez a jobb keze, tudom és punktum, dacoskodik az Író, kijelzője elmozdul, na de az, hogy holnap a Nap keleten kel fel, csak nem tagadhatja, kérdezi a Szakértő, honnan tudja, miért ne kelne fel nyugaton, vagy északon, csak mert eddig keleten kelt?, kérdi a Vendég, mert eddig keleten kelt, ez törvény, erősít rá a Politikus, eddig, és ez magának elég, kérdi az Író, mert pont maga jön az „eddig”-jével, meg a törvénnyel, egyre hevesebb vita bontakozik ki, mindennek van valami oka, veri az asztalt a Szakértő, naná, így tovább a végtelenségig, mi, horkan fel a Vendég, ki vagyok én, kérdi a Színész, kimondom, a legjobb színész ebben a sártengerben, a kijelző elmozdul, na, még magamnak is hazudok, ejti le a fejét, míg a többiek bizonygatják egymásnak, hogy tényleg ott ülnek, nem képzelődés, lesik egymás igazság-jelét, a monitorokon folyamatos a mozgás, Isten-érvekkel próbálják ellenőrizni a hazugságvizsgáló működését, logikai törvényeket sorjáztatnak, kettő meg kettő egyenlő négy, mondja a Politikus, a kijelző elmozdul, betelefonálók gúnyosan kérdezik, hogy szoktak-e hangokat hallani?, most hallanak-e hangokat?, egyik néző visszahallván telefonhangját a tévében, röhögve kiabálja: „Anyjuk, ezek tényleg ott ülnek, szerusz, Jóska, csók a családnak.”, a szerkesztő-rendező itt megszakítja az adást, reklámblokkal töltik ki a hátralévő időt.

Ezért az Audiovizuális Bizottság megbünteti a csatornát.

Túllépte a törvényben megszabott reklámidő-keretet.

Ami számomra fontos ebből az egészből, hogy napirendi pontként szerepelt a Partiumi Keresztény Egyetem létrehozását kimondó törvény (a vitát róla lásd a jegyzőkönyv 41-56. oldalain). Amit végül is visszaküldtek a szenátus tanügyi bizottságához további finomítások elvégzése végett. És ezek a finomítások az érdekesek.

Nem fogom az egész vitaanyagot becitálni, románul nem tudó látogatóim számára a fontosabb érveléseket azért rövidítve beemelem.

Pásztor Gabriella [RMDSZ] államtitkár előterjesztését követően Ivan Cismaru (PD [demokrata], a műszaki tudományok doktora), a tanügyi szakbizottság alelnöke adta fel a magas labdát, szerepel a törvénytervezetben ugyanis egy mondat: „toate cu predare în limba maghiară” (az összes szakon magyar nyelven oktatnak). És hát onnan a bú és bánat, hogy a PKE összes létező dokumentációja (az ideiglenes működési engedélyek stb.) ezzel a kitéttel rendelkezik, tehát ha másvalamit írnak be e helyett, módosítják stb., akkor az egész dokumentáció nem ér semmit.

Magyarán: a román állam különböző hatóságai, szervei (CNEEA, ill. most már az ARACIS), egyéb nyúlványai (minisztériumok) számára ez a kitét nem jelentett gondot. Az akkreditációs bizottságok tagjainak kompetenciáját megkérdőjelezni lehet ugyan, a minisztériumok törvénytiszteletéről vitatkozni szintén lehet, a felsőoktatást szabályozó törvényről talán kellene is, kapásból ezt az egész mechanizmust leszarni viszont a szenátorok joga. Ugyanígy a 84/1995-ös oktatási törvény következő elvét is: "A nemzeti kisebbségekhez tartozó személyeknek joguk van ahhoz, hogy az összes oktatási szinteken és formákban anyanyelven tanuljanak és képezzék magukat a jelen törvény feltételei között." (XII. fejezet, 118. szakasz). A 123. szakasz kimondja továbbá, hogy a kisebbségek - kérésre - létrehozhatnak multikulturális felsőoktatási intézményeket, amelyek oktatási nyelvét az adott intézmény létrehozását célzó törvényben rögzítik. Erről folyik most a vita.

És stílusosan Funar (PRM [nagyromán], közgazdász) jobbról be. Udéméré, Ungaria, horthysta elnevezés stb. Dics bit kerezsnie idden, a Nagyromán Európában. Se fütty, se taps, "módosítás" elutasítva.

Módosítás 2-re nem vesztegetünk szót.

Gyön Eckstein-Kovács Péter (RMDSZ, jogász). Két részleges magyarázattal szolgál, nr. 1.: a PKE a református egyház által patronált intézmény, amelyben szociális munlásokat, illetve vallástanárokat (is) képeznek, márpedig Romániában a ref. egyh. magyar nyelvű; 2. Cismaru úr is említette már, hogy az összes engedély ebben a formában volt kiadva.

És innen elbolondulnak. Mihai Ungheanu (PRM, bölcsész) az alkotmányra hivatkozik, illetve a román nyelv hivatalos mivoltára, szívatja a bizottságbéli kollégákat. Răzvan Emil Theodorescu (PSD [szocdem], Herder-díjas történész) rövid eszmefuttatást tart a Partiumról mint sajátos entitásról, mint lehetséges eurorégióról, és lehet, mondja, hogy néhány év múlva a magyar lesz emitt a többségi eurorégiós nyelv, de egyelőre még nem tartunk ott, szóljatok már ezeknek a kálvinistáknak. Sógor Csaba (RMDSZ, református pap) megpróbálja elmagyarázni a kollégáknak a szitut: egyrészt, hogy a PKE-n román szak is van, a tanárok és a diákok mintegy 10 százaléka román nemzetiségű; hogy egyelőre csak három szakkal akkreditáltatnák az egyetemet: református didaktikai teológia, szociális munkás és német nyelvés irodalom. De majd következne a többi is. Sógor szenátor úr felemlegeti diákkorát, hogy a kolozsvári református teológián ők is tanultak románt. És hogy a PKE-n is tanítanak és tanítani is fognak románt [azért használom ezt a kissé semmitmondó tárgyesetet, mert nem tudom, mire gondolt Sógor. Nálunk pl. Vasile Muscă professzor úr tanít román filozófiát a hallgatóknak, emellé nem szívesen venném be, mondjuk, "A dákok és a románok kontinuitása és történelme" c. kurzust, amit Sógornak anno tanulnia kellett.].

Viszont: amit a törvény szövege tartalmaz, mondja Sógor Csaba, az csak egy terminus technicus, pl. ha az anglikán egyház alapítana egyetemet, akkor az oktatás nyelve nyilván angol lenne. A romániai reformátusok magyar nyelven beszélnek.

Ivan Cismaru jóindulatúan lefejeli az adófizető olvasót: aszongya, l. a 3. cikkelyt, bennehagyták a kiskaput, mer' az rendben van, hogy a reformátusok magyarok, de ha elterjed ez a vallás Romániában, és jönnek a román ajkú kálvinisták, akkor lehetőség lesz románul is tanítani őket. Nna.

Mihai Ungheanu finomít korábbi álláspontján, érdekes a felvezetése: két jelentős parlamenti csoport, mert ellenzéki parlamenti csoportosulás, érvekkel és kifogásokkal élt a törvény aktuális formája ellen. [Nem értem, de mindegy.] Küldjék vissza a törvénytervezetet a szakbizottsághoz. Végül is semmi kifogásuk sincs egy ilyesfajta kitét ellen, ha az megalapozott.

Következik Gavrilă Vasilescu (PC [konzervatív], neki a legrövidebb a cv-je a hivatalos szenátusi honlapon, egy db. törvénykezdeményezés előterjesztője, ami a képviselők és szenátorok jogállására vonatkozik, ez általában fizetésemelést jelent). Szabad fordításban: vazeg, ezek a székelyföldi magyarok nem tudnak románul. Nyitottunk egy irodát Galócáson, Maroshévíz mellett, hogy segítsünk az RMDSZ-es kollégáknak, tanuljanak a magyar nemzetiségűek románul, me' vannak olyan idős személyek, akik nem értik, mit mond az elnök, a miniszterelnök, Románia Pátriárkája. Vaze', tolmács kell melléjük. És ha jelenleg nincs olyan törvény, ami tiltaná, hogy egy egyetemen más nyelven is tanítsanak, mint a román, akkor mér' kell törvényben rögzíteni, hogy "exkluzív" módon magyarul beszéljenek valakik. És most jön a legfontosabb érv: oktassanak magyarul, de ne törvény által. ["Să se predea în limba maghiară, dar nu prin lege."] Küldjük vissza a bizottsághoz, biztos lehet találni valamilyen mindenki számára megfelelő formulát.

Vasilescu tud valamit. Ha nincs törvényi garancia az anyanyelvű felsőfokú oktatásra, akkor bármikor betilthatom, megszüntethetem. Ha törvényben mondom ki, hogy valamely felsőoktatási intézmény oktatási nyelve valamely kisebbség nyelve, nem a román, akkor innen már pár lépés az államilag finanszírozott - tegyük fel - magyar nyelvű egyetem létrehozása. Hiszen van precedens, kodifikálták a honatyák a lehetőséget.

Ülésvezető: az Elnök ott töltötte a szabadságát, feltételezhető, volt mit kommunikáljon - és most szószerint fordítom, mert jó - a zóna lakóival.

Sógor Csaba, szintén szabad fordításban: ha ez a vallás eltrjed egész Romániában, akkor mindenfelé fogunk nyitni majd, "Partium" Egyetemeket; és az előttem szólónak mondanám, hogy ahol ők szenátori irodát nyitottak, ott a lakosság 99,99 százaléka római katolikus.

Ülésvezető: Kösz, majd nyitnak egy irodát református régióban is.

Szavazzunk, oké, a törvénytervezet visszaküldve, 48 mellette, 5 tartózkodás, 8 ellene.

Nem mondom, van hangulata a plénumnak. Pl. később, a kolozsvári Avram Iancu Egyetemet célzó törvénytervezet vitájakor Eckstein szóvá teszi "az oktatás nyelve román" kitétet, mondván, habár az RMDSZ szenátusi csoportja meg fogja szavazni a törvényt, de diszkriminatív, ne mérjenek kettős mércével, mire Funar riposztozik, milyen kár, hogy a Testnevelési Egyetem alapításánál Eckstein nem volt ott, és nem javasolhatta, hogy a futást magyar nyelven csinálják.

Szóval, van móka és kacagás, érv és ellenérv, felelősségteljes és szakértői hozzászólások.

Reménykedem, hogy tényleg találnak egy mindenki számára megnyugtató megfogalmazást az "oktatás nyelve a magyar" helyett. Nem azért, mert az egzisztenciámról van szó, hanem mert valószínűleg a közeljövőben az összes lehetséges, a romániai kisebbségek nyelvén oktató felsőfokú intézményt érinti a kérdés megoldása.

Volna csattanó is a végére, de nem akarom elröhögni a problémát. Ezt a jegyzőkönyvet olvasgatván kezdtem megrémülni, mi folyhat ott, te jó Isten, kezdem elfogadni a minisztériumi stb. funkcionáriusokat. Igaz, ők a törvény bötűit nézik - egyebet nem is tehetnek, mert a törvény szellemét talán ilyen helyeken kellene kialakítani, mint a szenátus, ha jól értem a parlamentáris demokráciát.

Bohózat, de veszélyes, én mondom. A felszólalók végzettségét azért írtam be, hogy lássuk, ez egyszer nem népdalénekesek osztották az észt. Az egész bejegyzésben csak a szögletes zárójelbe írt pártnév-magyarításoknál éreztem, hogy ferdítek.

II. rész.

Szeptember 20-án ismét a Szenátus plénuma elé került a PKE akkreditációját célzó törvénytervezet, és minő meglepetés, ismét visszaküldték a bizottsághoz. Bár az érvrendszer némiképp finomodott, egy Gheorghe Funar nevű szenátor vagy ló esmén bétette az ajtót (jegyzőkönyv itt, 46. oldal aljától az 58. oldalig érdekes számunkra).

Na és akkor a vita röviden mindazok számára, akik széles e világban oly degeneráltak, hogy nem bírják a román nyelvet.

Ivan Cismaru (a tanügyön is munkálkodó bizottság alelnöke) terjeszti elő a tervezetet. Văcăroiu, a szentáus elnöke vezeti az ülést, megadja a szót Dumitru Mironnak, Oktatási stb. Minisztérium államtitkárának. Aki felhívja a t. felsőházi tagok (valahogy már nem jön, hogy honatyáknak nevezzem őket) figyelmét: a 88/1993-as törvény szabályozza a felsőoktatási intézmények létrehozását. És hogy ezt a procedúrát végigjárták, és mind logisztikailag, mind szakmailag, mind tudományos szempontból az összes követelményt teljesíti a PKE, tehát részükről ok.

Mit lehet erre mondani?

Vagyis mit tehet itt egy ló? Kérdez. Funar: a már végzett három évfolyam közül melyik végezte románul a tanulmányait, vagy ha igen, mely tantárgyakat tanulták románul?

Az államtitkár válaszol, egyiket sem, vagyis nincsenek olyan specializációk, amelyek oktatási nyelve a román lenne. [Azt mintha nem tudnák, hogy a legtöbb végzős hallgató román nyelven védi meg az államvizsgadolgozatát, többnyire azért, mert magyar nyelvű akkreditált kar/szak, ami államvizsgáztathatna, adott tárgyterületen nem létezik (pl. reklámgarfikások, zenészek, közgázasok).]

Funar ott tart, hogy akkor a román nyelv ki volt zárva ebből a román egyetemből Nagyvárad megyei jogú városában. A bizottság nem teljesítette feladatát, mivel a törvénytervezetben nem szerepel tételesen kimondva: az oktatás a PKE-n román nyelven történik. Akármilyen Partiumról van szó, mondja a ló, ami, legalábbis neki, a magyar okkupációt és az atrocitásokat juttatja eszébe. [Ebben a kontextusban maradjon csak az idegen szó: egy "k"-val a román nyelvben egyben foglalkozást is jelent, Funar számára a magyarok foglalkozásszerűen atrocitálják a románokat, mi az, hogy foglalkozás, hivatás.]

A Herder-díjas történész, Răzvan Theodorescu emelkedik szólásra. Megint bedobja a vezércselt, miszerint Partium történelmi régió, és lehet, hogy amikor eurorégióvá válik, akkor el fog tűnni a román nyelv onnan, de most, [baszomaszátokat], megengedhetetlen. Me' hogy kiveszitek a tervezetből a magyar nyelvre való hivatkozást, asziszitek, nem vesszük észre, mi, hogy nem tettétek bé helyette a románt?! Ebben a formában még sántább a tervezet.

[Mire kapta ez az alak a Herder-díját? Ugyanazt mondja, mint Funar, csak sokkal rafináltabban, és ezzel az eurorégiós hivatkozással, a román nyelv/nép lehetséges eltűnésével még jobban aláás, lassan kezdem azt hinni, hogy itt tényleg "okupálunk", hajrá, Loki.]

Văcăroiu csalódottan megjegyzi, hogy aszittem, javasolni is fog valamit az elvtárs.

Eckstein megpróbálja kiszedni a nackó dagonyából a kérdést, érvelésének a lényege az, hogy ha megszabják az egyetemek oktatási nyelvét, akkor az idegen nyelvű kurzusok, specializációk stb. esélyeit lehetetlenítik el. [Bár nem mondja ki, de kimondhatná: erről - is - szól a bolognai rendszer. Romániában, ezek szerint, nem lehetséges angol, francia, német stb. nyelvű mesterképzőt indítani, coki nektek, ajrópaiak, tanuljatok meg románul, ha a világszínvonalú képzéseinkben akartok részesülni.]

Új szereplő lép a színre, Verginia Vedinaş, a Bukaresti Egyetem docense (egy helyütt már professzorként is nevesítve van), a jog és a filozófia doktora, Nagyromán. Bár a [jogi] bizottságban Eckstein a főnöke, mondja, azétt veszi a bátorságot, és ellentmond neki. Nem ártatlan a megoldás. a PKE sajátos státusú egyetem, nem olyan megszokott [mint a Petőfi-Schiller, ugyi], és oké, tanuljanak magyarul az ebadták, de olyan nincs, hogy a törvényben ne szerepeljen a román nyelvre való hivatkozás. Mindent vissza! A bizottsághoz.

Frunda György kap szót. Hivatkozik a román-angol szakra, illetve a román nemzetiségű diákokra. Megkérdi az oktatásügyi államtitkárt, hogy nem-e igaz-e, a felsőoktatási törvény mintha egy nyelvet írna elő mint oktatási nyelvet, és ládd az Amerikai Egyetemet Romániában, iskolákat, hát na.

Az darab egyik meglepetése következik: Ion Solcanu (adatlapja szerint professzor, művészettörténész, és nagyon régi motoros, '90-től végigjárta a szociáldemokrácia útját utódkommunista pártjával együtt szenátorként). Nagyon szabad fordításban: ó, bazeg, ne tökölődjünk mán itten, vagyok olyan román, mint bárki a jelenlévők közül, van egy rahedli egyetem Romániában, ami idegen nyelven oktat, a végzősök diplomáját elfogadják. Sakkormi, ha ezek magyarul akarnak tanulni, legfeljebb nem találnak maguknak munkát, mennek Magyarba', hagyjuk má'...

Funar nem hagyja. Pontosít: angol nyelvű kisebbség nincs Romániában, ha lenne, akkor lojális lenne az államhoz, nem mint a magyarok.

Ivan Cismaru megpróbál rendet váni: pro primo, mivel EU, gyönnek majd más nyelvűek is Romániába dógozni, meg minden, és ha törvényben rögzítik a román nyelvű oktatás kötelező módiját, akkor egyrészt megsértik az egyetemi autonómiát, másrészt nem lehet [kínai] egyetem; pro secundo, amit már a múltkor is említett: az egész dokumentáció, az összes engedély ezzel a kitéttel van kiállítva, tehát ha kivágjuk a magyar nyelvű oktatást, és helyettesítjük a románnal, akkor ezt a törvényt nem lehetne megszavazni, mert tárgytalanná válna: újra kellene kezdeni az egyetem alapításától kezdve az egész procedúrát, engedélyeztetést stb.

A szenátus elnöke összefoglal: olyan magánegyetemről van tehát szó, amit a Református Egyház gründol egy alapítványon keresztül, vagyis nem állami egyetem. A másik vonatkozásban, amíg Románia alkotmánya tételesen kimondja, hogy Romániában a hivatalos nyelv a román, addig nem kell minden hivatalos ügyben, beleértve az egyetemek oktatási nyelvét is, tételesíteni ezt.

Végső javaslat, hogy a tanügyi bizottság redaktáljon bé a törvénybe egy olyan passzust, miszerint az oktatás románul, magyarul, angolul, spanyolul, franciául történik, amennyiben léteznek ilyen szakirányultságok, jövő szerdán talákozunk.

Utólag jutott eszembe egy jó cím: a sánta törvény nyomában.

romániaiság – a Trianon után Romániához került magyarlakta területeken született irodalmat ideológiai és politikai vonatkozásban meghatározni törekvő fogalom.

Erre az irodalomra az "erdélyi" helyett a "romániai" jelzőt elsőnek a konzervatív irodalomtörténész Kristóf György használta. Fogalomhasználatát 1924-ben megjelent tanulmánykötete (Az erdélyi magyar irodalom múltja és jövője) zárófejezetében így indokolta: "... az irodalomban az erdélyiség programszerű követelése és követése érlelte meg bennem azt a meggyőződést, hogy az »erdélyi« kifejezés közművelődési és művészi szempontból sem nem indokolt, sem nem jogosult [...] Az erdélyiség csak a művészet síkjára fölemelve jelent irodalmi értéket. Közművelődési s főleg nyelvi és irodalmi szempontból pedig az erdélyi jelző szűk, kirekesztő vagy legalábbis nemtörődöm értelmű. Pedig lehet-é, szabad-é nem törődnünk azzal a hatalmas közművelődési erőmennyiséggel, amelyet a bihari és szatmári magyarság százezrei jelentenek? Azzal a fejlett magyar szellemi élettel, amely Temesvár, Arad, Nagyvárad, Szatmár, Nagybánya és más városokban pezsegve működik és illendően hat? Csak azért, mert ezek sem politikailag, sem földrajzilag nem esnek belül a régi Erdély határán" (i. m. 291). Kristóf ugyanakkor kiemelten hangsúlyozza, hogy az ezen integráló meggondolásból "romániai"-nak nevezett magyar irodalom elválaszthatatlan a magyar irodalomtól: "... külön erdélyi irodalom nem volt soha, csak magyar irodalom" – írja (uo. 292).

Közel másfél évtizeddel később a Korunk-szerkesztő marxista Gaál Gábor áll ki ezen irodalomnak a "romániaisága" mellett, kifejezetten polemizálva a transzilvanizmussal. Transszilvániai-e vagy romániai magyar irodalom? c. tanulmányában (Korunk 1937/3.), folyóirata ideológiájából szervesen következően az irodalom feladataként azt jelöli meg, hogy a romániai magyarság egészének életét tükrözze: "... hamis az az irodalom – írja –, amely a romániai magyar élet vízióját Transzilvániára szűkíti", nyomatékosan felhíva a figyelmet a Kárpátokon túlra áramlott kisebbségi magyar tömegek sorsára és helyzetére, oktatásügyének és vallásgyakorlásának súlyos gondjaira. Másrészről figyelmeztet arra, hogy a kisebbségi magyar társadalomban változások mentek végbe, s ezek a szemlélet megváltoztatását követelik: "Az arisztokrácia, a hivatalnok dzsentri, a nagybirtokos magyarság ma már a – múlt [...] A jelen: az előbbiek mumifikálódása, a magyar polgárok, kispolgárok, kis- és középgazdák, alkalmazottak, proletárok, szolgák kora [...] Ezek ideológiája, ezek társadalomerkölcse, ezek életproblematikája a mai romániai magyarság belső világa. Irodalma – a romániai magyar nemzetiség irodalma – csak ebből épülhet."

A Gaál megfogalmazta ~-nak van még egy összetevője, amely szintén ideológiai-politikai töltetű: törekvése arra, hogy kapcsolatot teremtsen az akkori román társadalom "haladó" (baloldali) erőivel, hogy számoljon azokkal a változásokkal, amelyek benne a 30-as években végbemennek. "Mindig azt mondtuk – írja -: az életünket azokkal együtt kell megoldanunk, akikkel együtt élünk. Az idő kiforrásának mai nagy szakaszában sem vélekedünk másként. Lelkiismeretünket tisztának ma is csak ilyenképpen érezzük." Ugyanakkor egy percig sem vonta kétségbe, hogy az általa sürgetett irodalom a magyar irodalom szerves része, hogy a romániai kisebbségi magyarság része a magyar nemzet egészének.

Ezzel a *transzilvanizmussal polemizáló nézettel (és fogalomhasználattal) szemben tejesen más értelmet kap a ~ az 1960-as évek közepétől. Az új jelentés időben és konkrét szövegekben egybeesik Gaál Gábor (és a Korunk) politikai rehabilitációjával, "kisajátításával" (Tóth Sándor). Az 1956-os magyar forradalom leverését követő romániai megtorlások és megfélemlítések során hangoztatott egyik vád: a "szeparatizmus" ellen a romániai magyar szellemi élet akkori vezetői "a román állam iránti feltétlen elkötelezettség" (K. Lengyel Zsolt) bizonyításával próbáltak védekezni, s így került sor a ~ fogalmának felújítására. A művelet Kallós Miklósnak egy központi pártmegrendelésre írt, Gaált rehabilitáló cikkével (A Korunk és szerkesztője. Korunk 1964/7) kezdődik, amelyben a szerző – a központi pártvezetés utasítását közvetítő Valter Roman konkrét beavatkozása nyomán (vö. Tóth Sándor: Dicsőséges kudarcaink a diktatúra korából. 130) – a Korunk egykori szerkesztőjének érdemei sorában külön kiemelte "romániaiságát". "Romániaiságon – írta – a Korunk s mindenekelőtt Gaál Gábor nem egyszerűen földrajzi vonatkozásokat értett, hanem azt az elkötelezettséget és hivatást, hogy a romániai haladó erők szerves részeként folytassa tevékenységét." A ~ aztán a 60-as és 70-es évek fordulóján vált kulcsfogalommá. Ekkor szögezte le Méliusz József, az írószövetség akkori alelnöke: "... a nemzetiségi realizmus fogalma és követelménye azonos lényegében a romániaisággal" (Új hagyományért. 119), Bodor Pál pedig, a Román Televízió magyar műsorainak főszerkesztője ekkor írta: "A romániaiság: egyfelől objektív valóság, másfelől feladat is [...] Nem merő modus vivendi, hanem abból fakasztott magatartás; a romániai magyarság társadalmi, politikai, szellemi múltjának, jelenének és jövőjének vetülete, hogy Románián belüliségünk nem egyszerűen ittlét" (A romániaiság mai értelmezése. Korunk 1971/3). Ugyanebben az időben jelenik meg Gáll Ernőnek A romániaiság szociológiai alapvetése c. tanulmánya is (Korunk 1971/1).

A fogalom és kontextusai történetét különben Tóth Sándor tekintette át még 1973-ban, arra figyelmeztetve, hogy "... 1964-ben sajtónk csak egy kiképzést vett át Gaál Gábortól, egy olyan fogalom jelölésére, amelynek szabatos kidolgozásával ma sem rendelkezünk". Egyébként – folytatja "... a kortárs romániai szerzők romániaiság koncepciójának központi kritériuma a már kifejtett feltételekből szükségszerűen következő hűség a szocialista állam iránt..." (Válasz – kérdésekre. Korunk Évkönyv 1973; újraközölve: Rólunk van szó. 1980. 211).

Ezt az "önvédelmi" motivációjú elkötelezettséget és hűséget indokolni lehetett a romániai magyarság második világháború utáni, új kisebbségi helyzetével, s különösen a magyar forradalom leverése utáni, legfelsőbb szintről táplált bizalmatlanság és gyanakvás politikai légkörével. A valóság azonban az, hogy olyan zsákutcába vezetett, amely egyenesen beletorkollott a romániai kommunista diktatúra 80-as években kiteljesedő homogenizációs programjába: a kisebbségi magyarság teljes elszigetelésébe, felbomlasztásába és felmorzsolásába. De már a 60-as évek végén alkalmas volt a hűségnek és az elkötelezettségnek ez a jelszava arra, hogy a legfelső román pártvezetés fel tudja sorakoztatni a romániai magyar vezető értelmiség képviselőit a "kettős kötődés" Illyés Gyula által felvetett – s a magyarországi irodalmi körökben széles körű visszhangot keltett – tételével szemben. Ekkor volt olvasható az Utunknak A felelősség oszthatatlan c. cikkében (1968. aug. 2.): "A romániai nemzetiségi irodalom kérdésében, miképpen a közélet bármely más kérdésében is, a felelősség oszthatatlan, és arra csakis a Román Kommunista Párt és az ország népe tarthat igényt", s ekkor írta le Domokos Géza: "Nem érthetünk egyet semmi szín alatt [...] a magyarországi sajtóban és folyóiratokban megfogalmazott »kettős kötődés – kettős felelősség« programjával [...] Lényegében olyan beavatkozási kísérletet takar, amely a kölcsö-nös megértés és együttműködés szellemének ápolása helyett csak zavart kelt és félreértést okoz" (Az igazság és tárgyilagosság szellemében. Előre 1968. júl. 24.).

Az akkori romániai magyar vezető értelmiség megváltoztathatatlannak érezte a történelmi helyzetet, s csak arra törekedett, hogy Románián belül, hűsége és elkötelezettsége hangoztatása árán stabilizálja az adott – a Ceauşescu-féle hatalmi berendezkedés elején még konkrét eredményeket is hozó – helyzetet. Az egyetemes magyarsághoz való tartozás megtagadására nem került sor, sőt burkoltan annak tudatát is fenntartotta ("középiskolás fokon" ilyen meghatározás olvasható a romániai magyar irodalomból készült tankönyvben: "A romániai magyar irodalom születésének évszáma 1918, földrajzi hazája Románia. Problémavilága kezdettől fogva a romániai társadalmi valóságban gyökerezik: ez a valóság határozza meg fejlődését, s természetesen a romániai magyarság felszabadulás előtti kisebbségi, illetve a felszabadulás utáni nemzetiségi helyzete. Ezek a sajátos vonások különböztetik meg a romániai magyar irodalmat a jelenkori magyarországi irodalomtól, amelyhez azonban a nyelv és az irodalmi-művelődési hagyományok tágan értelmezett közössége fűzi" (A romániai magyar irodalom története. 1977. 5-6). Az adott helyzetbe való belenyugvást is kifejezte azonban: "Számomra – írta Gáll Ernő 1981-ben – [a romániaiság] lényegében... nem jelentett mást, mint annak hangsúlyos megállapítását, hogy a romániai magyarság léte, kultúrája és jövője ebben az országban az együttélés feltételei közt alakul, s ebből a felismerésből – mindenfajta elszigetelő és leválasztó tendenciával szemben – az önfenntartás megkövetelte következtetéseket kell levonni."

Mindennek ellenére a 80-as évekre egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a ~ a kisebbségi magyarságnak az összmagyar törzsből való leválasztását, elszigetelését, távlatosan: beolvasztását szolgálta, a hatalom szándékai szerint. "... A romániai szocialista kultúrának – jellemezte ezt a forgatókönyvet Tóth Sándor – Bukarest a központja (ezt különben a hatalom már a 40-es évek végétől következetesen végigvitte). A te nemzetiségi kultúrád a romániai szocialista kultúra szerves része [...] És itt már a lojalitás ára megfizethetetlennek bizonyult, hiszen annak elfogadását jelentette volna, hogy a romániai magyarságot leválasztják a magyar nemzet egészéről, hogy a romániai magyarság (szocialista) kultúrája nem szerves része a magyar nemzeti kultúrának" (Jelentés Erdélyből. 104-105).

A 80-as évek végére, amikor megjelent – ha csak szórványosan s főleg román nyelven – a "magyarul beszélő román", "a magyar nyelvű irodalom", már olyanok is akadtak, akik készségesen vállalták a "megfizethetetlen ár"-at, s csak idő kérdése lett volna, hogy ezek a kifejezések kötelezővé váljanak, és ne csak a hatalom legmegátalkodottabb kiszolgálóinak ünnepi köszöntőiben hangozzanak el.

Az 1989-es változást követően nem csak a ~ szóhasználata tűnt el nyomtalanul, hanem a Romániában született magyar irodalom "romániai" vagy "erdélyi" jelzője körül is heves viták lobbantak fel. Tény az, hogy a romániai magyarság jelentős kulturális és tudományos intézményei Erdélyben alakultak meg vagy költöztek haza a Kárpátokon túlról. De nem mind. És a szóhasználat kérdését az is legalábbis nyitottá teszi, hogy ma egyre nő az odafigyelés az ott élő moldvai csángok önazonosságának kérdése, a szórványmagyarság sorsa iránt. Gaál Gábor egykor cikke címében megfogalmazott kérdése: "erdélyi vagy romániai magyar irodalom?" ebben a vonatkozásban igazán nem vesztett időszerűségéből.

Kristóf György: Az erdélyi magyar irodalom múltja és jelene. Kv. 1924. – Gaál Gábor: Transzilvániai-e vagy romániai magyar irodalom? Korunk 1937/3. Újraközölve Valóság és irodalom. 1950. 98-102. – Kallós Miklós: A Korunk és szerkesztője. Korunk 1964/7. – Bodor Pál: A "romániaiság" mai értelmezése. Korunk 1971/3. – Gáll Ernő: A romániaiság szociológiai alapvetése. Korunk 1971/1; uő: Erdélyiség – romániaiság. A Hét 1994/32-33. Újraközölve: Számvetés. Kv. 1995. 128-139. – Tordai Zádor: Boszorkányokról és egyebekről, amik nincsenek Kritika 1971/11. – (Tóth Sándor) A Gaál-monográfia szerzője a Korunk kérdéseire válaszol. In: Korunk Évkönyv. 1973. 45-52. Újraközölve Válasz kérdésekre címmel: Rólunk van szó. 1980. 199-212; uő: Jelentés Erdélyből. Párizs 1991. 104-405 = Magyar Füzetek; uő: Dicsőséges kudarcaink a diktatúra korából. Gaál Gábor sorsa és utóélete Romániában. Bp. 1997. 127-131; uő: Adalék téveszméink újragondolásához. A Hét 1994. dec. 9. – Robotos Imre: Erdély változásai avagy a transzilvanizmus és a romániaiság ütközései. Új Forrás 1991/III; uő: Pengeváltás. Nagyvárad 1997. 132-134. – Ágoston Vilmos: A levágott kéz felelőssége. Alföld 1991/2. 20-29. – K. Lengyel Zsolt: Kristóf György az erdélyiség és romániaiság kereszttüzében. Korunk 1992/8. – Tapodi Zsuzsa: Irodalom a politika szolgálatában. Gaál Gábor munkássága pályája utolsó szakaszában. Bp. 2001. 117-120 = Officina Hungarica. XI.

Romániai magyar irodalmi lexikon. IV. kötet. Kriterion - EME, 2002. (MEK)

Kissé távolról kezdtem olvasni Veress Károly Kisebbségi létproblémák című könyvét.* Amennyiben a hermeneutikai nézőpontot legitimnek tekintjük, márpedig szerzőnk igenis erre esküszik, akkor jogosult egyrészt hagyományunkkal, másrészt előítéleteinkkel számot vetni. Az utóbbiakkal kezdeném.

Szerbhorváth György, fiatal vajdasági, immár Budapesten élő író kategóriája a vajdasági magyar kulturális történésekről: mind „vajdmagy”. Nos, ennek továbbfejlesztésekor gondoltam arra, hogy egészen kompakt kis kategóriarendszert lehetne felépíteni, ebből adnék most egy kis ízelítőt.

Kezdjük talán az „anyamagyar” kategóriával. Bővebb értelmét talán most nem kell kifejtenem, ott született (ott él, számára rengeteg minden természetes, ami nekünk nem – pl. nyelvhasználat, erről írja Veress Károly, hogy: „A nyelv erőterében megmutatkozó jelenségek vizsgálatában a mai filozófia határozottan illetékesnek érzi magát” – kiindulópontként ezt viszont akár természetesnek is vélhetjük.)

Értelemszerűen a következő címke a „kékmagyar”. Mindazokra illik, akik emigráltak Magyarországra, de ugyanakkor megőrizték „erdélyi”, „vajdasági”, „felvidéki” identitásukat is, vagyis, egyszerűen szólva, kétlakiak.

Ezek után következne a Romániában élő magyar kisebbség „felcímkézése”: „rommagyar”. Mielőtt még bárkinek kinyílna a bicska a zsebében, gyorsan lépnék tovább, és ez utóbbi kategóriát, vagy osztályt, hogy stílszerű legyek, több alosztályra osztanám:

„(H)ősmagyar”: aki zsigerileg kényszerítve érzi magát népe–nemzete megváltására, illetve a

„Mélymagyar”: akinek, bocsássanak meg, onto-architekturális bázisa (fundamentálontológia!, lám-lám), alapja (Grund) a magyarságában áll – ámde nem mint egy nemzet részeként, hanem személyként, individuumként ő először is magyar, azután, fura vicc ez, világpolgár, legvégső esetben (esetünkben) a román állam polgára. Márpedig, és ez a factum, ő emiatt kisebbségi.

Veress Károly jelzi is ezt a, mondjuk így, paradox állapotot: „… a kisebbségi identitás egy olyan társadalmi csoport önazonosságát hivatott kifejezni, amely önmeghatározása szerint eleve partikuláris jellegű, és be van zárva a partikularitásába. Ahhoz, hogy levetkőzze ezt a sajátosságot, ki kellene lépnie kisebbségi mivoltából, de ebben az esetben már értelmetlen volna kisebbségi identitásról beszélni”.

Ojjé, mondanám én, ebben áll a tökéletes 22-es csapdája. Végül is – filozófiailag kérdezvén – hogyan lehetséges akkor „partikuláris” kérdésfelvetéseket univerzalizálni? Vagyis: a kisebbségi létről elmélkedő filozófus képes-e adekvát és akár vitatható válaszokat adni partikuláris kérdései(nk)re? Vagy csak egy sémát tud felépíteni, amely formális jellege által biztosítja a problematizálás lehetőségét, ugyanakkor a tényleges válaszok értelemszerűen antinómiákká válnak.

Csak egy példa: az utóbbi két évben egyre többet olvasom a vajdasági magyarok irodalmát, publicisztikáit stb. – meggyőződésemmé vált, hogy – habár mostani konklúzióértékű kiindulópontjaink majdnem azonosak –, az eredeti (vagyis Trianon utáni) premisszáink óriási eltéréseket mutatnak. Teljesen más történettel bírnak, mint mi.

Következésképpen Veress Károly perspektívája nem lehet más, mint egy erdélyi (romániai, el kellene ezt már döntenünk) magyar gondolkodóé.

Természetesen a hagyományról van szó. No, de melyikről? Szerzőnk frappáns megfogalmazása szerint: „A hiányzó múlttal – és annak nyilvánvaló következményeként is – egy, a hagyományt önmagába beépíteni képtelen jelen áll szemben. Mi történik ebben a jelenben, amelybe nem a hagyományok valós tartalmai szervesülnek? Tartalmak helyett szembetűnő és kézzelfogható hiányok mutatkoznak meg benne. Éppen a viták (?) elferdülései és kisiklásai mutatják fel mindazt, aminek meg kellene lennie az egyetemépítési cselekvések jelenében, s ami még sincs meg”.

Nem cincálnám szét a fentebbi idézetet. Túl az egyetem-vitán általában ezt érzékelem én is fiatal szerkesztőként: itt, Erdélyben, és ezt már számtalanszor jeleztem is már, az égvilágon semmiféle vita nem folyik.

Ezért tartom értékesnek Veress Károly könyvét. Bár, mint a fentebbiekből is kitűnhetett, nem tartom „filozófiai csemegének” és nem is tarthatom annak, mégis egy részemről kívánatos alapállásból fogant: egy önnön szerepét komolyan vevő, következésképpen szilárdabb identitással rendelkező gondolkodó kritikailag rákérdez sajátságos partikuláris léthelyzetére. Ugyanakkor felvállalja szűkebb közösségének (értve ezalatt a „kisebbségi” billog összes konnotációit) szintén „partikuláris” kérdéseit is.

És ahogy Leo Strauss mondta, még 1956-ban, igaz a politikai filozófiára értve, de esetünkben is érvényes: ezekben a kérdésekben bizony a szenvedélynek is szóhoz kell jutnia. Nem lehet semleges, pozitivista (csak a tények, hajh!) érvekkel jönni. A tiszta észreflexiót megalapozza valami egészen szenvedélyes: az igazság szeretete.

Ezért hagytam a végére e kategóriát: transzmagyar. Aki már befásult, és ettől nem látja az erdőt. Csak úgy átabotában történik. Mintegy transzban.