Nem lennék építész Romániában.

Bölcsészként még csak ellébecol az ember, vidul a gyászos elme néhanapján, de inkább szűri a kortárs irodalmat, tereink nem filozófiai vitáktól hangosak, óriásplakátokon sem verset népszerűsítenek, köztisztviselőink, politikusaink virtuális naplóit is ki lehet hagyni nyugodtan az életünkből, ne nyíljon ki a helyesírási tájékoztató a zsebünkben, ha nem muszáj.

Ha néha behunyod a szemed, az segít. Néha bezárod az agyad, nem maradsz le semmiről. Megnyomod a „power” gombot, rögtön fellélegezhetsz. Becsukod a könyvet, lapjára fordítod, laza csuklómozdulattal ráteszed a süteményes tálat (strandon a törülközőt) – megy ez, mindennapi túlélési gyakorlatok. Szavaink nem csökevényesedtek el teljes mértékben, nem csak vizuális zajok, és A szellem fenomenológiáját sem láttam még sorozatfilmként (bár lehet, hogy túl keveset nézem a tévét).

Hanem építészként valószínűleg bomolna gyászos elmém. Megpróbáltam Kós Károlyt egy tárca erejéig utaztatni Erdélyben, de már az első székelyföldi falunál lemondóan legyintett, kiáltó szavammal mit sem törődve visszavonult a jól megérdemelt örökkévalóságába. A playback trombitálás sem tudta többé előcsalogatni.

Á, nem újgazdagék vendégforintokból rakott tornyai borzasztották el, sem a hétkrajcáros bankkölcsönből összetákolt viskók (melyek emberöltő múltán tizennégybe kerülnek. Az építőnek. Vagy a gyermekeinek.). Hanem, nevezzük így, mert ez illik hozzájuk: a blokkok. Suhan a szem a háztetők fölött, kéklenek a hegyek (mert zöldellni már nincs fenyves), a központban viszont sűríti a teret egy ronda betonskatulya. Egy, két, három emelet, földszinten Alimentara, netán vendéglátó-ipari helyiségnek tisztelt hodály, a vendéglátó-ipariból az ipari a találó összetétel, fönt termopán mögül számolhatod Laji báék kertjében a hasábfát.

Ott áll egy szál magában, mint az emberarcú szocializmus diadala, vízfeje lehetett a sokoldalúan fejlett szocialista embernek.

Városainktól is könnyen megzavarodhat egy jóerkölcsű építész. Nem kell bemerészkednie a tömbháznegyedekként nevesített féregnyúlványokba, elég, ha leül röpke öt percig egy köztérre. Amíg körbefordul a tekintet. Azt a csöndet, ami egy építészt körülfog – nevezzük Kőmíves K.-nak –, amikor szava bennszakad, na, azt kellene hallani. Nem kell Ybl Miklósnak lenni ahhoz, hogy megfoganjon benned a nagyátok. Mert a köztéri szobrok még csak hagyján (ne hagyjuk), valahová csak ki kell vonulni kortesbeszédet tartani. Ám építészünk vizuális terrorról motyog magában, sűrű fejrázások közepette anyázik. Javítanám, nem terror ez, barátom, egyszerű dilettantizmus vagy pénzhiány, ám Kőmíves K. könyörtelen, nem ád felmentést, eltorzult arcából cseppenként folyik el a szeme.

Vigyem el innen, rimánkodik, amíg kiérünk a városból, csukott szemmel nagyokat lélegzik. Bonchidára viszem, a Bánffy-kastélyt renoválják, európai díjat kapott a csapat, hátha Kőmíves K. megnyugszik, mert nem könnyű olyan emberrel utazni, aki egy házban nem csak a négy falat és a tetőt látja. Kőmíves K. nagyot rikkant, ahogy belépünk a kapun, a felújított épületrészekre, tornyokra futó pillantást vet csupán, jóváhagyólag bólint, a romok közé riad, kereszttéglákról hadovál, a csonka boltív felajzza, az ablaknyílásoktól szárnyakat kap, simogatja a romot. A volt könyvtárszobában szíve szorul: az ántivilágbéli kultuszminisztérium vasbetonnal tömte be az idő vasfogát (az Akasztottak erdeje c. filmet forgatták itt), ráplombálták a vasbetont plafonként, kujakpofont a históriának.

Kőmíves K. dühös, Kőműves K. szomorú, Kőmíves K. a halálán van, nincs az az írói képzelet, ami életben tarthatná. Téglánként loptátok szét a történelmeteket, mondja, és kisstílű történeteket raktatok össze belőle. Olvasd végig, öcsém, sóhajtja, az épületek régen versek voltak, ma már csak szavak.

Hazafelé olvasnám, hátha kikerekedik egy gyászbeszéd Kőmíves K. halálára, nem megy. És nem azért, mert nem anyanyelvemen íródott az elmúlt fél évszázad. Hanem mert értelmetlen.