Vissza akarom csatolni az Adriát. Elsősorban a legdélebb Dalmáciát, ami ugyan soha nem volt a miénk, de itt az ideje, kicsire nem adunk. Ha a horvátoknak ez problémát jelentene (és minden bizonnyal problémát jelentene, nemhiába van mindenütt kitűzve a horvát zászló), egye fene, adják nekünk Korcula szigetét, én azzal is megelégszem. Marad nekik elég tengerpart.

Az egész úgy kezdődött, hogy [tavaly] augusztus 20-án elindultunk nyaralni. Család be a Buci Bigyóba, a határőröknek csókolom, és végigsöprettünk Dél-Magyarországon. Ünnep volt, persze, de csak mintha vasárnap lett volna, eldöntöttem, az anyamagyarok nem érdemlik meg, hogy Trianonont gyógyítsak, ha kell nekik Fiume, legalább csináljanak úgy, mintha nemzeti ünnepünk nem csupán a kenyérről szólna.

A barcsi szállásadónőnk mindenesetre dilemmázott, hogy a felújított István a királyt nézze-e meg, vagy a tűzijátékot. Minthogy a fél Magyarországnak ez volt a legnagyobb problémája, a tűzijátékokat későbbi időpontra tolták el, hát végignéztüka felújított rockoperát. PAZS-zsal már a legelső benzinkútnál begyűjtöttük az összes kapható hetilapot, így olvastuk, hogy ez az István az igazi, vívódik, meg minden, vártuk a katarzist.

Elmaradt.

Másnap korán reggel küldtem egy sms-t a bátyáméknak, akik már valahol Fiume környékén lógatták a lábukat, hogy foglaljuk vissza az Adriát, mi kezdjük az alsó végétől, ők meg tegyenek meg mindent fent, ezzel keresztülcsorogtunk Horvátországon. Bátyám nemsokára visszaírt, hogy okés, ő már nekiállt a faunát emészteni.

Az autópályáról ódát írni nem érdemes, a lényeg az, hogy van, a kompon sem törték le a tükrömet, elmaradtak az izgalmak, ilyen, amikor a tettes visszatér a tett színhelyére. Tavaly is itt követtük el a szabadságot, én beleszerettem. Prizsbának hívják az üdülőfalut, Józsi fogadott, a vajdasági horvátmagyar, gyorsan elkalauzolt a házunkig, és itt akár be is fejezhetném a beszámolót.

Merthogy két dolgot szögeztem le kalandra vágyó útitársaimnak (asszony, Igucs, PAZS): 1. én szerelmes vagyok Prizsbába, tehát az elkövetkező tíz-húsz évben ide jövök nyaralni; 2. ha már ott vagyok, akkor nem megyek sehová. Az asszonynak is van sofőrkönyve, mehetnek, amerre akarnak, engem hagyjanak ki.

És szerintem igazam volt. Ültem a bérelt házunk teraszán, cirpeltek a kabócák a meredek, sziklás oldalban kapaszkodó fákon, néhány lépcsőfoknak tűnő betonfolton leereszkedhettem a partra, úgy húsz méterre volt, ha a melegtől elpilledve megsaccoltam. És onnan kezdődött a Nagy Kékség.

Úsztam halrajok között.

Tengerfenékre bámultam, balettoztam a vízben.

Gumimatracra feküdtem a tenger közepén, bámultam a partot, és sokkal jobban éreztem magam, mint a partról a tengert bámulók.

Gitároztam, ha úgy hozta kedvem, az Adria partján bluest játszani nem rossz élmény. Azért PAZS-zsal végigénekeltük a repertoárt, inkluszíve  az István, a királyt is, a katarzis ebben az esteben is elmaradt, nem az volt a cél. Énekelni akartunk.

Négyen egy könyvtárat vittünk magunkkal, végigolvastam mindenki adagját (naponta min. egy könyvet olvastam ki, jobb napokon kettőt is).

Írtam napi penzumokat a régóta tervezett kisregényből (huszonkét fejezetes lett).

Kétszer elsétáltam a négy kilométerre lévő bótig, egyszer vendéglőbe mentünk megünnepelni a házassági évfordulónkat,  sajnos, az alkoholmentes söröket csak a közeli kisvárosból tudtuk beszerezni, ezért ott is voltam. Korcula városába kalapot venni mentem el.

De nagyon igyekeztem vissza ilyen alkalmakkor a házunkba, a partunkra.

A miénkre.

Meg voltam elégedve a sorsommal.

Hát ezért kellene Korcula szigetét Erdélyhez csatolni.

Hogy amikor én nem vagyok ott, mehessenek a rommagyarok kikapcsolódni.

Lenne egy rakás elégedett, kipihent ember ebben az országrészben, lenne itt csodavilág.

Én mondom, ez a megoldás.