Sztezsár, mi azt isszuk Románba’, mit?, Sztezsár, így hívják, az jó, te, erős, vagy hétfokos sör, Románba’ inkább a töményet vedelik, sört csak akkor, amikor foci van. Meg se nézik az útlevelet, úgy megyünk át a határon, mintha bevásárolni indulnánk, azután kanyar, a busz lepakol a gáránál, így mondják a vonatállomásnak, gára, és ott felülsz a kettesre, a nagy hídnál meg leszállsz, vagy taxizol, olcsó, lá sántier, ennyit kell tudni, így mondják Románba’, sántier.

És ha jön az ellenőr?, kontrol, így hívják, a patron, ő a főnök, tud róla, de ha mégis elkapnak, veszem elő a világútlevelet, turiszt, mondom, máj brádör, Drakula, ungur, mondja ő, nu bozgor, ungur, mondom én, anyád, jól elvagyunk, minket nem utálnak annyira, mint a székelyeket, mér’ nem oda mentél, hová, hát a székelyekhez, oda meg minek, nekik sincs munkájuk, ráadásul nem értik, mit akar dolgozni ott egy „anyaországbéli”, baszom az anyaországozást, oda csak főnöknek megy a magyar. Ahhoz meg iskola köll. Vagy kapcsolat. Voltunk a haverokkal egy hétvégén, szép a táj, de a kocsi majdnem ott maradt.
Két búsmagyar rí a pusztába belé. Egyik harmincas, a másik ötvenes, úgy érzik, még van mit élni.
S a nők? Gádzsiká, így mondják, nem rosszak, te, jó párnásak, de olyan gyorsan beszélnek, hogy belefárad a füled, és jár a szájuk folyamatosan. Csak hamar öregszenek, gyerekszülés előtt kell elkapni őket, mer’ utána elengedik magukat, folynak ki a cicanadrágból.
Isznak, nézik a hórihorgas kutat, a csikósokat, a kilenclikú hidat. A másik poszteren Budapest van, Gellért-hegy, Országház, oda nem néznek.
És a románok, izeg-mozog az ötvenes, mert mégiscsak közel van Románia, legalább befogná az asszony száját, ők is csak emberek, mint mi. Kicsit büdösek, kicsit harsányak, latin nép, mondják ők, olyan olaszosak, minden templom előtt vetik a keresztet, megyünk az utcán, a kolléga egyszer csak elhallgat, keresztet vet, utána meg folytatja a nők gusztálását, ahol abbahagyta. Dolgozni viszont furán dolgoznak: néha hajtanak, mint az állat, néha meg elengedik magukat, mint a gyerekek, és képesek olyan dolgokon vitatkozni, hogy a Szteáuá, ez az ő Fradijuk, mér’ kapott ki a Cséférétől, ilyenkor egy kicsit bozgoroznak, mert az meg valami kolozsvári magyaré, üvöltenek egymásnak, de verekedni még nem láttam senkit. És hát ez a Dzsidzsi Békáli az isten, övé a Sztéaua, valahol a Kárpátokon túl épített templomot, amit ezek a büdös életben nem fognak látni, de ettől ő a szent ember, jó román. Hát ilyenek. Mint mi.
Az ötvenes megcsóválja a fejét, azért mi nem vetjük a keresztet minden templom előtt. Nem, bólint a harmincas, valóban nem.
Más magyarokkal találkozol-e, romániaiakkal?, aham, te, néha igen, de a fene tudja megállapítani, ki a magyar, mert üzletben mindenütt románul beszélnek, még ha mindketten magyarok, akkor is. És ha mész velük, mondjuk diszkóba, rögtön románul kezdenek beszélni, és nem néznek rád. Úgyhogy inkább a románokkal megyek, ha megyek, azok unguroznak, meg poénkodnak, nagyon élvezik, hogy egy kukkot sem értesz, néha törve lefordítják, hogy min röhögnek, de nem rosszindulatúan csinálják, hanem csak úgy, viccből, utána itatnak, a lányok meg simogatnak. Nincs baj velük. Meg hát a kicsi pénz is pénz.
Az, helyesel az ötvenes, kell a pénz, s a család? A gyerekeknek hoztam egy baromi nagy plazmát a Flancóból, hadd bámulják, az asszony is készülne valahová dolgozni, azt mondják a román barátaim, hogy Spanyolba’ az eperszedést jól megfizetik, azt intézem, vegyék be egy csoportba.
Mint románt?, kapja fel a fejét az öreg, mint magyart, Spanyolba’ azoknak tökmindegy. Te miért nem mégy, kérdi az ötvenes, messze van, feleli nyugodtan a fiatalabb, egyébként is asszonymunka.