Talán mindannyian emlékszünk még Esterházy Péter esetére. Befejezi a Harmonia Caelestist, pontosabban kiadás alatt a – most maradjunk ennél – családregény, még javítgatja a kefelevonatot, amikor szembesül azzal, hogy apja Csanádi fedőnéven „titkos megbízott” volt, ügynök, ha úgy tetszik, mi úgy mondjuk: besúgó.

Esterházy megírja ezt is, a Javított kiadás című könyvében mássalhangzóval jelzi, ahol sír, elerednek a könnyei, k, ennyi: k.

Amikor Molnár János Szigorúan ellenőrzött evangélium című könyvének kéziratát először olvastam, nemigen tudtam, hogyan viszonyuljak hozzá: lezárom a gépet, kilépek az ajtón, köszönök XY-nak, vigyázok, ne lássa rajtam, hogy őt olvasom, ő is benne van; mert tudom, hogy szűkebb környezetemben, Nagyváradon, a Királyhágómelléki Református Egyházkerületben ezt a könyvet így fogják olvasni, benne vagy, nem vagy benne, benne leszel a további kötetekben, ha ebben nem vagy benne – így kérdezik tovább ezt a történetet, ezeket a történeteket.

Mondhatjuk, persze, hogy mindenki benne van, benne volt, aki akkor élt, ilyen volt a rendszer, és ez is egy álláspont, megérteni a rendszert, mintha az felmentené az egyént, nincs akkora egyéni felelősség, a rendszer volt a bűnös, nem ő, elmúlt, lejárt, felejtsük el, ne foglalkozzunk vele, hiszen azóta mennyi jót tett, jó ember.

„…Az informátor – idézzük Molnár Jánost – a legritkább esetben elkötelezett kommunista, sőt, rendszerint egy ellenségesnek, vagy legalábbis gyanúsnak minősített csoport, társadalmi réteg tagjaként épp azért szemelték ki, hogy feltűnésmentesen informálódhasson övéi között. Volt lehetősége a választásra. És innentől, a választás aspektusainak sokrétűségétől kezdve válik az informátorok története a kommunizmus emberi drámájává…” (Kiemelés – D. Sz.)

Volt lehetősége a választásra tehát.

Igen ám, viszont Demeter M. Attila a Magyar Kisebbség „A pártállami diktatúra titoktalanításáról” szóló, 2007/1–2-es számában rámutat: „A totalitárius rendszerekre az volt jellemző, hogy nem választható alternatívákat kínáltak fel a polgároknak. Sokan, feltételezhetően Szilágyi Domokos is, kényszerhelyzetben lettek besúgókká. És pontosan ez a rendszer specifikuma: olyan választási helyzetek elé állítja a polgárait, amelyek nem valódi választási helyzetek, embertelen választási helyzetek stb.” (Kiemelés az eredetiben.) Tegyük hozzá, a filozófus szerint „ez ugyan nem menti fel az egyént a felelősség alól, de megmutat valamit a rendszer természetéből”. A továbbiakban azt írja: „Kivételesen jellemes, erős erkölcsi meggyőződésű emberek mondhatják ilyen helyzetben, hogy: inkább a halál, csakhogy többnyire nem vagyunk kivételesen jellemes emberek, s az »inkább a halál« pedig nem épeszű választási alternatíva.”

Molnár János a következőképpen fogalmaz: „A dráma erkölcsi vonatkozásait kihangsúlyozza az a helyzet, amikor az informátor egy vallási közösség bármilyen szintű vezetője (lelkész, pap, rabbi, imám, presbiter stb.), vagyis tisztségénél fogva, eskü terhe alatt, emberi titkok tudója és őrzője. Amikor tisztségénél fogva a rábízott egyén és közösség emberi integritásának védelmezője kellene legyen. Vizsgálódásom ezt a szempontot tekinti a legmérvadóbbnak, mert arra a kutatói tapasztalatra épül, hogy a lelkész-informátorok igen kis része az, akit karrier- vagy hatalomvágy motivál, aki örömét leli a kiszolgáltatottak kiszolgáltatásában, vagy konkurenciának tekintett kollégáinak a befeketítésében. Többségük emberi gyengeségek, szenvedélyek rabjai, akik a túlélési életstratégia részeként vállalták, hogy valamilyen szinten információt szolgáltatnak kollégáikról, vagy a rájuk bízott hívekről. Illetve többnyire valóban többre érdemes személyiségek, akik felvállalják, hogy tehetségük kibontakoztatását akár valamilyen szintű informátori szolgáltatás árán is megvalósítsák. Félreértés ne essék, ez a megközelítés nem ment fel senkit a felelősség alól, de biztosítja egyrészt azt a minimális objektivitást, ami a tudományos kutatás egyik elengedhetetlen feltétele, másrészt azt az empátiát, ami nélkül emberi sorsokat ábrázolni torzító egyoldalúsághoz vezet.”

Nézzük csak: két ember – A és B – utaznak a vonaton. A kétkezi munkás, B lelkipásztor. A a rendszer ideológiai kedvezettje, elvileg az „ő országa” Románia Szocialista Köztárság, neki találták ki, B országa „nem evilágról való”, hivatásszerűen adagolja a „nép ópiumát”, eleve a rendszer ellenségének van kikiáltva. A és B beszélgetnek. Nem tudjuk, hogy B elmondta-e A-nak, mivel foglalkozik, vagy csak elnyerte A bizalmát, mindenesetre B – adatolja Molnár János e könyv 255. oldalán – „egy fiatalemberről is jelent, akinek a nevét is megjegyezte, akit a vonatban ismert meg. Az illető panaszkodott, hogy leszerelt a milíciától, mert nem akarták figyelembe venni, hogy szeretne Bihar megyébe kerülni. Asztalosként dolgozik Nagyváradon, hallgatja a SZER-t, és igazat ad nekik. A [most maradjunk ennél] A nevű fiatalembert beazonosítják, és felhívják a Bihari Felügyelőséget, kísérjék figyelemmel.”

Ezt magyarázza meg nekem valaki. Nincs k.

Hiába, hogy ilyen a totalitárius rendszerek természete, hiába, hogy a lelkész is emberből van – B ez esetben a rosszat választotta. Merthogy, mondja Schelling, az emberi szabadság lényege éppen abban áll, hogy képesek vagyunk a jóra és a rosszra, és itt a hangsúly az és-en van. B tudta, hogy a jelentésével árt A-nak, belülről ismerte a rendszert, tisztában lehetett az információ következményeivel. B-nek A az égadta világon semmit nem ártott, ha fogalmazhatunk így, B-nek nem ez volt a dolga, nem erre szervezték be (kollégájáról kellett volna „informálódjon”).

De nézzük másképp: tegyük fel, B azt hitte, hogy A besúgó (volt milicista, ugye), és magát védendő jelentette fel őt (a foganatosított intézkedésekről nem tudhatott, nem előtte hozták meg a döntéseket). Merthogy ilyen volt a rendszer, a legegyszerűbb emberi kapcsolatokat is megmérgezte, családtagok jelentgették fel egymást, senki nem bízott senkiben, és pont ez volt a Szekuritáté célja.

Csökkenti-e B felelősségét a második verzió?

Nem. Molnár János ebben a könyvében megmutatja, hogy még a rossz választások esetében is létezett olyan megoldás, amikor aránylag tiszta lelkiismerettel ki lehetett szabadulni a csapdahelyzetekből: például ugyan aláírtál egy jelentési kötelezvényt, utána viszont teljesen érdektelen információkat szolgáltattál mindaddig, amíg használhatatlannak nem minősítettek, és le nem zárták a „megfigyelői” dossziédat (és többnyire áttettek a „megfigyeltek” közé). Fentebb, B történetében nem az „inkább a halál” dilemmáról volt szó, legfeljebb egy kis kényelmetlenségről, amennyiben A szintén informátor lett volna.

Ha mélyen magunkba nézünk, sejtjük, valószínűleg az első variáns igaz, B túlteljesített, megemlítette ezt is.

Ezért nincs k.

Pedig szerettem volna, hogy legyen, hiszen személyesen érint ez az egész. Nekem csak életem első tizenhárom évét „vitte el” az a világ, viszont gyermekként az élet szép, ezért túl sok ilyen irányú tapasztalatom nincs. Ellenben végignézem a szüleim generációját, akik legszebb és megismételhetetlen éveiket töltötték ilyen körülmények között, emlékszem nagyapámra, aki büszkén mutogatta, mi volt a miénk még az államosítás előtt, és látom, mennyire akarnak felejteni.

Semmi heroikusat nem találnak abban, hogy túlélték a kommunizmust. Valószínűleg semmi heroikus nem volt benne. Sőt, kissé mintha szégyenkeznének is. Idősebb írókkal beszélgetve éreztem, kényelmetlen a téma, hazudni kellett, hát dicséretet hazudtak, tömjént, szép jelent.

Piti kis történeteik vannak, emiatt elmaradt a katarzis kilencven után. Talán ezt szégyellik.

De akkor sem értem, hogy miért nem téma többmillió ember megnyomorított élete, nem beszélve a deportáltakról, a bebörtönzöttekről, a kivégzettekről.

Nem értem, hogy kilencventől errefelé miért nem hajtották el dühödten a hatalomba, közéletbe stb. visszaszivárgó kommunistákat, hiszen igazán tudhatták, mire képesek.

Ráadásul jelen esetünkben egyházi emberekről van szó, tehát bűnről és bűnbocsánatról kellene, hogy beszéljünk. Ehelyett „leleplezésekről” szólunk, arról, hogy a kommunizmus hazugságra épülő világa után további húsz évet hazudoztunk. Mert fogadjuk el, hogy a totalitárius rendszerek valóban nem biztosítanak valódi választási lehetőséget. De hogyan magyarázzuk az azóta eltelt húsz évet?

Molnár János „a kommunizmus emberi drámáiról” beszél.

Nos, sikerült kilúgozni szenvedéseikből mindent, ami nemes, ami katartikus erővel bírhatott volna, ami áteszményítette volna nyomorúságukat.

Az empátiámat hazudták el.
Ezért nincs k.

Az átvilágítási folyamatot ennek ellenére folytatni kell. Egyéb haszna mellett: legalább a szégyent ne hagyjuk örökül utódainkra.

Elhangzott Kolozsváron, 2009. június 25-én. Megjelent a Transindexen.