Nem láttam még olyan számítógépes játékot, amelyben azt játszottam volna, hogy számítógépen játszom. Megvan ugyan ennek a magyarázata, gombokat nyomogatni, vagy botkormányt ragadni azért, hogy a képernyőn a virtuális énem szintén gombokat nyomogasson, botkormány ragadjon – nem egy autógyorsasági verseny, na.

De azért gyanús. Virtuális állatkákat már nevelgettek a tamagocsik büszke tulajdonosai, ennek a lényege, ugye, az volt, hogy naponta kellett foglalkozni egy kis dobozba zárt virtuális édessel, mert ha nem, meghalt/megdöglött/elpusztult/semmivé lett, mindenki lelkülete szerint válasszon. (Azoknak, akik tamagocsi-temetőbe járnak emlékezni, javasolnám, hogy a fejfára kettes számrendszerrel írják fel az elhunyt „születési” és „elhalálozási” dátumát, hátha ezt látván kihagyják az „élt három hónapot, meghalt egy többnapos munkaülés miatt” elbocsátó szép üzenetet.)

A tamagocsi kapcsán eljátszadoztam „az informtamagocsi” gondolatával. A játék alapötlete: tulajdonképpen a virtuális énünket zárnánk egy kis dobozba, és ha naponta nem maroktelefonoztatnánk több percig, nem „küldenénk” neki e-mailt, nem „internetezhetne” egy keveset, akkor kezdene a figura rosszul lenni, ilyenkor gyorsan oda kellene ültetni a géphez. Alapélelmiszerek: kávé, szendvics. Sőt, az én informtamagocsim a te informtamagocsiddal messenger-kapcsolatba is léphetne, ahány „barátot” szereznénk neki, annyival kellene vele naponta többet foglalkozni, de annyival „erősebb” is lenne, és hogy a mogorva, barátságtalan, magánakvaló kolléga ebből ne húzhasson hasznot, alapszabályként rögzíthetnénk, hogy ha naponta nem lép kapcsolatba minimum öt személlyel, akkor kipurcan a virtuálipse, a morcos kolléga meg sirathatja virtuál-énikéjét, pukkadjon meg, a kollektíva összekacsint. Kész fejlődésregény lenne, én mondom, és végre nem a zabáról szólna.

Ezt egészen jó viccnek tartottam mindaddig, amíg egyik laptopról időlegesen át nem kellett költöznöm egy másik laptopra. Addig jól megvoltam a magam fabrikálta „posztkartezianizmusával”: adott a test, mellette a lélek, a kettő között kapcsolatot már nem a tobozmirigy, hanem a processzor jelenti, minél több magja van, annál jobb. Ki volt ez találva, beszuszakoltam McLuhan „elektronikus protézis” teorémáját, miszerint ezek a gépek tulajdonképpen testünk és érzékszerveink meghosszabbításai, így kapott a „masina” szó többletjelentést, testgép, jó szó, mégiscsak illőbb, mint az asztali számítógép, ez az életforma tényleg nem az evésről szól. Ráadásul becsempésztem a struktúrába a dinamikát is, feltételezvén, hogy a munkahelyi pécé minőségileg mégiscsak kevesebb, mint az otthoni számítógép, és a csúcsok csúcsa, az autentikus lét megalapozója: a laptop. Nem a halálról pattansz vissza, kedves Heidegger mester, hanem kinyitod a laptopod, ott a folyadékkristályos képernyő horizontnak, pont.

Eddig azt hittem, hogy ez az egész kérdés letudható azzal a megfogalmazással: „perszonalizálom” a hordozható gépemet. Személyre szabom. Jelszavak, internetes könyvjelzők, naptárak, finombeállítások, jegyzetfüzetek stb. – mindezek az én termékeim, minimál zongorafutamok, saját nóta. Én vagyok az úr, a gép csak cifra szolga. Hozzá lehet még gondolni dühös reggeleken azt a vulgárpszichologizáló tételt is, hogy minden gépnek saját lelke van (és milyen érzékenyek, fene a mimóza „ramm”-jaikba).

Hát nem. Egy laptop maga a Lét, benne vagy te Létező, a rosszul feltett kérdésre a felelet, ha. Hiába mented el a rendszert, készítesz dvd-t az alapprogramokkal, vehetsz külső memóriát több száz gigával, két hét szorongás a minimum a nagy büdös semmi közepén, amíg belakod az újat, nem lehetséges az ismétlés, adsz igazat Kierkegaardnak.

Azt mondhatják, Nyájas Olvasók, hogy túllihegem a dolgot, a posztmodern már rég túlhaladta a kérdést.

A posztmodern viszont nem kapott ajándékba egy mechanikus karórát, fiatalabb olvasók kedvéért: az olyan, hogy minden áldott nap fel kell húzni, mert másképp megáll. Könyörtelenül, nem segít sem ima, sem az internet.

Egy új laptop, egy mechanikus karóra, amelyet elfelejtesz felhúzni – na ez a metafizikai horror.