Szubjektív utánlövés a Biszku-film nagyváradi bemutatója kapcsán.

Van egy román vicc, amit minden erdélyi magyar mintha értene. Ștefan cel Mare (III. István, Moldva fejedelme [1433–1504]) csata után megbont egy csomag kekszet, odakínálja katonáinak: Biscuiţi? [olv.: Biszkuic?] Mire a katonák: Biscuim, Măria Ta [olv.: Biszkuim, Möriá Tá]. Lefordítani nem, magyarázni talán lehet a viccet. A keksz románul biscuiţi, ám úgy végződik, mint egy többes szám második személyű ige. Így aztán a kínálást félreértve a katonák szolgai módon kekszelnek. (A biscuim formáját tekintve többes szám első személyű igére hajaz, csak épp értelme nincs.) Erőszakoljuk meg a poént: - Kekszet? [Kekszeltek?], - Kekszelünk, Felség, hahaha.

A Biszku-film erdélyi vetítései után ez a vicc motoszkált bennem, és nem csak a névziccer miatt. A nagyváradi vetítés előtt fél órával Fruzsiékkal a kolozsvári bemutató utáni megjelent kritikákat próbáltuk megérteni, Szakáts István a Transindexen döngölte a sárga anyafődbe őket, később a Trindexes főredakt and Co. is megszólalt, enyhén fanyalgó kritika jelent meg a Filmtett filmes portálon, a Reflektórium stábjából PAZS érvel a film fontossága mellett. A megjelent sajóbeszámolók inkább a filmet mesélték el (körítéssel együtt, hogyaszongya letiltották stb.).

Mintha Erdélyben felülről/kívülről néznénk ezt a filmet, a témáját, '56-ot, a kommonizmust, ti főztétek, hát egyétek, de Tamás és Fruzsi ezt elbénázta, felhorgadt bennünk a filmesztéta, akárha Eminem karakterszínészi képességeit boncolgatnánk, ilyen.

Mert, ugye, ez nem a mi kommunizmusunk, a mi kommunizmusunk román kommunizmus volt, bezzegkommunizmus, a kisebbségi sorsban súly alatt nőtt a pálma, a nem lehet heroizmusa hevített, az erdélyi magyarok indulásból bűntelenek: azt mondjuk, román elnyomás, és ezzel mindent megmagyaráztunk.

Ezt hívják önbecsapásnak. Majd' kétmillió erdélyi magyar ezt hazudja magának a múltjáról, majd' kétmillió erdélyi magyarnak nincs köze saját múltjához, majd' kétmillió erdélyi magyar 1956-ot határon túli eseménynek tudja, bár büszke rá és érzelmileg megérinti október 23-a, fejében ott a határ. Majd' kétmillió erdélyi magyart sikerrel gyúrt át romániaivá a mi kommunizmusunk.

Nem igazán beszélünk arról, hogy az 1956 Romániában is következményekkel járt, többek között 1959-ben a Bolyai Tudományegyetemet emiatt sikerült megszüntetni. De hát azt is a románok csinálták, Ion Iliescu elvtárs vezényelte le, akit fél évszázaddal később az erdélyi magyarok nem elhanyagolható része megválasztott, legyen a demokratikus állam feje, hadd büdösödjön a szép, új világ. Már megint kekszeltünk ezerrel.

Mi, erdélyi magyarok mind egy szálig hősök vagyunk, még a román forradalmat is magyar csinálta, mi, erdélyi magyarok nem szeretünk azzal foglalkozni, hogy a koma besúgó volt, feldobott az üzemi szekusnál, mi, erdélyi magyarok betapasztjuk a szemünk, fülünk, ha szent teheneinkről kiderül, hogy az állambiztonságnak daloltak, vagy hogy a papjaink rólunk és egymásról jelentettek, mi, erdélyi magyarok nem építettük az aranykorszakot (vagy ha igen, akkor politikai fogolyként), nem vettünk részt tevőlegesen a diktatúra fenntartásában, nekünk a romániai magyar párttitkárhoz, a néptanács magyar elnökéhez, a magyar agitproposhoz, a magyar újságíróhoz, a magyar belügyishez, a magyar funkcionáriushoz semmi, de semmi közünk, és mivel ő a szomszédunk a mai napig, ezért neki sincs köze akkori magához. Az erdélyi magyarság számára saját történelme Trianontól 1989-ig (kisebb megszakítással, de az magyar világ volt) gyakorlatilag vakfolt. Számunkra Trianon óta eddig minden hatalom idegen hatalom volt, mi mást tehettünk, kekszeltünk.

Legendáriummal helyettesítjük a történelmet, mert ha saját történeteinkből kellene összerakni a közelmúltat, alighanem elmaradna a katarzis. A Biszku-film azért nem élt annyira Erdélyben, mert mi nem vagyunk hajlandóak elhinni, hogy a gonosz banális, melegítőben viszi le a szemetet, a mi gonoszunk gonoszgonosz, ráadásul román is, aki ősi szent földünkön bocskorával tapossa szét templomainkat és iskoláinkat, a mi gonoszunk, valljuk be, hasonlít egy B kategóriás vámpírra, a mi gonoszunkban még csak tragikum sem rejlik, a tragikumot mi hordozzuk, magyarnak megmaradni, ez a mi érdemünk, mi, erdélyi magyarok tragikus és büszke magyarok vagyunk, Tündérország lakói, mi nem kötünk különalkut az ördöggel.

Dehogynem.

Ha jön a vezér, kekszelünk.

*A falnak adtam.

Szerző: refilatelista  2010.07.01. 15:17 komment

süti beállítások módosítása