Kissé távolról kezdtem olvasni Veress Károly Kisebbségi létproblémák című könyvét.* Amennyiben a hermeneutikai nézőpontot legitimnek tekintjük, márpedig szerzőnk igenis erre esküszik, akkor jogosult egyrészt hagyományunkkal, másrészt előítéleteinkkel számot vetni. Az utóbbiakkal kezdeném.

Szerbhorváth György, fiatal vajdasági, immár Budapesten élő író kategóriája a vajdasági magyar kulturális történésekről: mind „vajdmagy”. Nos, ennek továbbfejlesztésekor gondoltam arra, hogy egészen kompakt kis kategóriarendszert lehetne felépíteni, ebből adnék most egy kis ízelítőt.

Kezdjük talán az „anyamagyar” kategóriával. Bővebb értelmét talán most nem kell kifejtenem, ott született (ott él, számára rengeteg minden természetes, ami nekünk nem – pl. nyelvhasználat, erről írja Veress Károly, hogy: „A nyelv erőterében megmutatkozó jelenségek vizsgálatában a mai filozófia határozottan illetékesnek érzi magát” – kiindulópontként ezt viszont akár természetesnek is vélhetjük.)

Értelemszerűen a következő címke a „kékmagyar”. Mindazokra illik, akik emigráltak Magyarországra, de ugyanakkor megőrizték „erdélyi”, „vajdasági”, „felvidéki” identitásukat is, vagyis, egyszerűen szólva, kétlakiak.

Ezek után következne a Romániában élő magyar kisebbség „felcímkézése”: „rommagyar”. Mielőtt még bárkinek kinyílna a bicska a zsebében, gyorsan lépnék tovább, és ez utóbbi kategóriát, vagy osztályt, hogy stílszerű legyek, több alosztályra osztanám:

„(H)ősmagyar”: aki zsigerileg kényszerítve érzi magát népe–nemzete megváltására, illetve a

„Mélymagyar”: akinek, bocsássanak meg, onto-architekturális bázisa (fundamentálontológia!, lám-lám), alapja (Grund) a magyarságában áll – ámde nem mint egy nemzet részeként, hanem személyként, individuumként ő először is magyar, azután, fura vicc ez, világpolgár, legvégső esetben (esetünkben) a román állam polgára. Márpedig, és ez a factum, ő emiatt kisebbségi.

Veress Károly jelzi is ezt a, mondjuk így, paradox állapotot: „… a kisebbségi identitás egy olyan társadalmi csoport önazonosságát hivatott kifejezni, amely önmeghatározása szerint eleve partikuláris jellegű, és be van zárva a partikularitásába. Ahhoz, hogy levetkőzze ezt a sajátosságot, ki kellene lépnie kisebbségi mivoltából, de ebben az esetben már értelmetlen volna kisebbségi identitásról beszélni”.

Ojjé, mondanám én, ebben áll a tökéletes 22-es csapdája. Végül is – filozófiailag kérdezvén – hogyan lehetséges akkor „partikuláris” kérdésfelvetéseket univerzalizálni? Vagyis: a kisebbségi létről elmélkedő filozófus képes-e adekvát és akár vitatható válaszokat adni partikuláris kérdései(nk)re? Vagy csak egy sémát tud felépíteni, amely formális jellege által biztosítja a problematizálás lehetőségét, ugyanakkor a tényleges válaszok értelemszerűen antinómiákká válnak.

Csak egy példa: az utóbbi két évben egyre többet olvasom a vajdasági magyarok irodalmát, publicisztikáit stb. – meggyőződésemmé vált, hogy – habár mostani konklúzióértékű kiindulópontjaink majdnem azonosak –, az eredeti (vagyis Trianon utáni) premisszáink óriási eltéréseket mutatnak. Teljesen más történettel bírnak, mint mi.

Következésképpen Veress Károly perspektívája nem lehet más, mint egy erdélyi (romániai, el kellene ezt már döntenünk) magyar gondolkodóé.

Természetesen a hagyományról van szó. No, de melyikről? Szerzőnk frappáns megfogalmazása szerint: „A hiányzó múlttal – és annak nyilvánvaló következményeként is – egy, a hagyományt önmagába beépíteni képtelen jelen áll szemben. Mi történik ebben a jelenben, amelybe nem a hagyományok valós tartalmai szervesülnek? Tartalmak helyett szembetűnő és kézzelfogható hiányok mutatkoznak meg benne. Éppen a viták (?) elferdülései és kisiklásai mutatják fel mindazt, aminek meg kellene lennie az egyetemépítési cselekvések jelenében, s ami még sincs meg”.

Nem cincálnám szét a fentebbi idézetet. Túl az egyetem-vitán általában ezt érzékelem én is fiatal szerkesztőként: itt, Erdélyben, és ezt már számtalanszor jeleztem is már, az égvilágon semmiféle vita nem folyik.

Ezért tartom értékesnek Veress Károly könyvét. Bár, mint a fentebbiekből is kitűnhetett, nem tartom „filozófiai csemegének” és nem is tarthatom annak, mégis egy részemről kívánatos alapállásból fogant: egy önnön szerepét komolyan vevő, következésképpen szilárdabb identitással rendelkező gondolkodó kritikailag rákérdez sajátságos partikuláris léthelyzetére. Ugyanakkor felvállalja szűkebb közösségének (értve ezalatt a „kisebbségi” billog összes konnotációit) szintén „partikuláris” kérdéseit is.

És ahogy Leo Strauss mondta, még 1956-ban, igaz a politikai filozófiára értve, de esetünkben is érvényes: ezekben a kérdésekben bizony a szenvedélynek is szóhoz kell jutnia. Nem lehet semleges, pozitivista (csak a tények, hajh!) érvekkel jönni. A tiszta észreflexiót megalapozza valami egészen szenvedélyes: az igazság szeretete.

Ezért hagytam a végére e kategóriát: transzmagyar. Aki már befásult, és ettől nem látja az erdőt. Csak úgy átabotában történik. Mintegy transzban.