Egy független szakértő naplója

0. adás

Felkértek egy vitaműsor vezetésére. Élőben, ahogy mondták, egyenes adás, rögtön lecsaptam rá, jó cím: Egyenes adás. Kértem öt perc gondolkodási időt, hogy végigzongorázzam a feltételeimet. A tulajdonossal nincs gond, érdekeinek megfelelően váltogatja politikai nézeteit, a szerkesztő régi motoros a szakmában, már az ántivilágban is ezt csinálta. Kértem egy saját ügynököt, három asszisztenst, hetenkénti megjelenést a holdinghoz tartozó országos napilapban (publicisztika, szakértői elemzés), illetve átlag kéthetente megfuttatják a nevem a bulvárlapjaikban, imázsom: nagykanállal eszem az életet, nőcsábász vagyok, ugyanakkor érzékeny lelkülettel bírok, várom a nagy Őt, eddig még nem találtam meg a tökéletest, tudok főzni, családcentrikus vagyok, mindazonáltal független és erős akaratú, a testem szép. Az ex-nejeim meg fognak pukkadni. A marketing-barátnőt nem akarták fizetni, így be kell szuszakolnom az asszisztensi keretbe. Állják a beszédtechnika óráimat is.

0.1. adás.

Az álláshirdetésre száznál többen jelentkeztek. Van két asszisztensem, mindkettő három diplomával, felsőfokú nyelvvizsgákkal: van egy közgazdász-filozófus-informatikusom, illetve egy jogász-bölcsész-pszichológusnőm. Előkészítik az adásokat, háttéranyagokat kollázsolnak (nem több, mint három oldal!), adásidőben pedig rejtett monitorra továbbítják majd azokat információkat, amelyek a beszélgetés során előkerülhetnek: amikor megemelem az írószeremet, tudják, hogy annak a dolognak utána kell nézni, egy percük van rá, hogy leszedjék a netről, összegezzék a lényeget és tizenhármas betűnagyságban átküldjék. A szemem nem a régi.

A modellügynökségnél találtam egy színésznőcskét, az ügynököm benyomta a saját készítésű szappanoperába, kicsit menjen a neve, én a sztori szerint majd egy belső fogadáson ismerem meg, az egyik forgatókönyvírót átállították a mi történetünkre. Anyám aggódik az ingeim miatt, fel akart költözni hozzám vasalni, alig tudtam lebeszélni.

0.2. adás

A főcím egészen jóra sikerült, kissé jamesbondos, a stylist remekelt. Megnéztem a féléves tematika-listát, Koszovót kivetettem, a csapból is az folyik, nem érdekel a szimbolikus politizálás. Azt az ötletemet, hogy az első adásba csupa talk-show vezetőt hívjunk, elvetették, nem csinálunk reklámot a konkurenciának, mondták. Megsértődtem, mert ezek szerint nem bíznak abban, hogy le tudnám játszani a pályáról őket. A marketinges elmagyarázta, hogy nem erről van szó, de egészen a fizetésemelésig nem akartam megérteni. Megnéztem a stúdiót is, térfigyelő kamerák képeit vetítik háttérnek, a nem hozzánk tartozó fényreklámokat kitakarják. Kell valami, érzem, ami egészen sajátossá teszi a műsoromat. A kreatív igazgató a szaggatott kameramozgást nem tartja elégégesnek.

0.3. adás

Végignéztem a konkurenciát, izzadságszagú mindahány, dilettánsok vezetik. Nem tudnak kérdezni. Pedig tudhatnák, nem a válasz a fontos, hanem a jó kérdés. És a jó kérdésekért meg kell küzdeni. Tegnap éjszaka alaposan végiggondoltam a módszertant, mától kezdve nem olvasok újságot. Nem olvasok többé szakirodalmat. Kirúgtam a filozófusomat, helyette felvettem egy költőt. A bölcsészt visszaküldtem egy intenzív latin- és ógörög kurzusra, de Platónt nem olvashat. A térfigyelő kamerák képei helyett a szerkesztőség élete fog menni direktben, a díszletezők most építik át a szerkesztőségi szobákat. De ez sem elég, kell még valami. Kell még valami. Ma három interjút adtam, mivel kipattant, hogy őrületes partyt tartottam a színésznőmmel, volt dolga a fotósnak, nem mondom. Anyám dohogott a telefonban, hogy nem látta a családi fotót az íróasztalomon, mindent nem szállíthattam át a stúdióba. A könyvtáramat elküldtem a zúzdába, a cég megvásárolta egy filozófusprof hagyatékát, miket össze nem kapart magának a jó öreg, nekem adják majd a műsor végén. Fura a lakásom mását látni egy stúdióban, zavar, hogy nincs teteje, látom a lámpasorokat, a kamerák robotkarjait. Gondolkodunk rajta, hogy majd beköltözöm egy hónapra, készítünk egy realityt is.

0.4. adás

Megvan az ötlet. Én egy zseni vagyok. A meghívottakra hazugságvizsgálókat kötünk, a monitorokon mindenki láthatja, hogy ki mikor hazudik. Most folyik a meghívott-válogatás. Rengetegen jelentkeznek, a fene tudja, honnan értesülnek ilyen hamar ezek a politikusok, csúcsértelmiségiek. Egymást ajánlgatják.

0.5. adás

Az már nem kifejezés, hogy zseni vagyok. Elképzelésem szerint beépítünk vendégként a meghívottak közé egy igazi őrültet is, aki Napóleonnak hiszi magát. A doki szerint egyébként teljesen normális, vagyis senki nem fogja észrevenni. Azt ígértük neki, hogy ha ebben az adásban senki nem veszi észre, mennyire őrült, akkor kiengedik az intézetből. Az igazgató egészen belelkesedett, a tulajdonos meghívott vacsorára. Nagy dobás lesz, mindenki érzi. Kapom a gratulációkat a szűk felső vezetéstől, a munkatársak csak a hazugságvizsgálóról tudnak, kivéve a két, biztonságinak beöltöztetett ápolót.

Egyenes adás

A Szakértő nem fogadja a meghívottakat. Ezt a Politikus neheztelően szóvá is teszi, a Szakértő asszisztensnője viszont megmutatja a szerződés záradékát. A Politikus asszisztense két jogászi véleményezést mutat fel, a botrány elcsitul az Író érkezésével, aki dedikált példányokat osztogatva érkezik. Nagy a médiaérdeklődés, ezt a Színész műfelháborodással nyugtázza, alig tudta átverekedni magát a fotósokon, mondja. Megérkezik a Vendég is, a Politikus és a Színész az őt kísérő biztonságiak láttán elismerően, és némiképp irigykedve csettintenek. Megérkezik a Szakértő, elnézést kér, interjút adott, mentegetőzik, láthatóan ez mindenki számára elfogadható válasz.

A Szakértő bemutatja a meghívottakat, „A nagy emberek meteorok: felemésztik önmagukat, hogy fénnyel árasszák el a világot.”, idézi, a Vendéget mint Kollégát nevesíti. Saját kezűleg illeszti a tapadókorongokat a meghívottak testére, két csinos ápolónő segédkezik neki. Rövid felvezetésében a hazugságvizsgáló működését ismerteti a nézőkkel, akkor mozdul a kijelző, ha a vizsgálati alany hazudik, a meghívottak értőn bólogatnak. Az ápolónők a Szakértőt is bedrótozzák.

A Szakértő tesztként egy könnyen ellenőrizhető kérdést javasol, először a Vendéget kérdezi:

Szakértő: Ön Napóleon?

Vendég (erősen koncentrál): Nem vagyok Napóleon.

A kijelző szélesen kileng.

A Szakértő hisztérikusan felnevet. Ezek szerint Ön mégis Napóleon, mondja, nem vagyok Napóleon, erősítgeti igazát a Vendég, kijelzője folyamatosan pulzál. A többi meghívott zavartan próbálja bizonyítani a Vendégnek, hogy nem normális. A Vendég azt hajtogatja, hogy rossz a gép, majd türelmét veszítve visszakérdez:

Vendég (a Szakértő felé, de mintha mindannyiuknak mondaná): Mondja, biztos abban, hogy mindezt nem képzeli? Hogy Ön a Szakértő, hogy itt vannak a kamerák, kifizettek egy rakás pénzt Önnek mindezért, és hogy itt ülünk?

Szakértő (hosszasan elgondolkodik): Igen, biztos vagyok benne, hogy ez a valóság.

A kijelző elmozdul.

Ezt nem hiszem el, kiált fel döbbenten a Politikus, itt mindenki megbolondult, kész kabaré, nevetgél erőltetetten, a kijelzője elmozdul, a Színész szaval, engem egy lepke álmodik, lepkeálom az életem, az Író az asztalra csap, ez itt a jobb kezem, honnan tudja, kérdezi tőle a Vendég, tudom, mondja az Író, tudja a fenét, honnan veszi, hogy ez a jobb keze, tudom és punktum, dacoskodik az Író, kijelzője elmozdul, na de az, hogy holnap a Nap keleten kel fel, csak nem tagadhatja, kérdezi a Szakértő, honnan tudja, miért ne kelne fel nyugaton, vagy északon, csak mert eddig keleten kelt?, kérdi a Vendég, mert eddig keleten kelt, ez törvény, erősít rá a Politikus, eddig, és ez magának elég, kérdi az Író, mert pont maga jön az „eddig”-jével, meg a törvénnyel, egyre hevesebb vita bontakozik ki, mindennek van valami oka, veri az asztalt a Szakértő, naná, így tovább a végtelenségig, mi, horkan fel a Vendég, ki vagyok én, kérdi a Színész, kimondom, a legjobb színész ebben a sártengerben, a kijelző elmozdul, na, még magamnak is hazudok, ejti le a fejét, míg a többiek bizonygatják egymásnak, hogy tényleg ott ülnek, nem képzelődés, lesik egymás igazság-jelét, a monitorokon folyamatos a mozgás, Isten-érvekkel próbálják ellenőrizni a hazugságvizsgáló működését, logikai törvényeket sorjáztatnak, kettő meg kettő egyenlő négy, mondja a Politikus, a kijelző elmozdul, betelefonálók gúnyosan kérdezik, hogy szoktak-e hangokat hallani?, most hallanak-e hangokat?, egyik néző visszahallván telefonhangját a tévében, röhögve kiabálja: „Anyjuk, ezek tényleg ott ülnek, szerusz, Jóska, csók a családnak.”, a szerkesztő-rendező itt megszakítja az adást, reklámblokkal töltik ki a hátralévő időt.

Ezért az Audiovizuális Bizottság megbünteti a csatornát.

Túllépte a törvényben megszabott reklámidő-keretet.